4. fejezet

S A D I E

4. Elrabolva egy Nem-annyira-idegen által

 Tökre bírom a családi összejöveteleket. Nagyon kellemes a volt az akkori is, a karácsonyi girlandok felaggatva a kályhára és egy szép kanna tea... és egy detektív a Scotland Yard-ról, aki készen áll arra, hogy letartóztasson. Carter a pamlagra rogyva szorongatta Apa munkatáskáját. Egy pillanatra elgondolkodtam, miért is engedték meg a rendőrök neki, hogy magánál tartsa. Bizonyítéknak vagy valami hasonlónak kellett volna lennie, ám úgy tűnt a felügyelő észre sem vette. 
 Carter rosszul festett - úgy értem, még rosszabbul, mint általában. De most őszintén, a srác soha sem járt normális suliba, és úgy öltözködött, mint egy ifjú professzor, khaki nadrágjával, fenék alá lógó pólójával és papucscipőjével. Nem rosszképű, gondolom. Megfelelően magas és a haja sem reménytelen. A szemei olyanok, mint Apáéi, és a barátnőim, Liz és Emma egy fénykép alapján azt mondák róla, hogy jóképű, de ezt elég keserű lenyelnem, mert (a) ő a bátyám, és (b) a barátnőim kissé őrültek. Amikor azonban a ruhákra került a szó... Hát, akkor Carter már rögtön veszít a vonzerejéből.

 [Ó, ne nézz már így rám, Carter. Tudod, hogy igazam van.]

 Mindenesetre nem szabadott volna olyan keménynek lennem vele. Apa eltűnése őt még jobban megviselte, mint engem.
 Nagyi és Papi két oldalról fogták közre Cartert. Mindketten nagyon idegesnek tűntek ültükben. A kanna tea és egy tányér keksz ki volt készítve az asztalra, de senki sem nyúlt hozzájuk. 
 Williams Főfelügyelő beparancsolt engem az egyetlen szabad székbe. Aztán elkezdett a kályha előtt fontoskodva mászkálni. Két másik rendőr állt a bejárati ajtó mellett - a nő korábbról és egy nagydarab pasas, aki a kekszeket méregette az asztalon. 
 - Mr. és Mrs. Faust - szólalt meg végül Williams Felügyelő. - Azt hiszem, a gyerekek nem hajlandóak megfelelően együttműködni. 
 Nagyi a ruhája szélét piszkálta. Nehéz elképzelni róla, hogy bármi köze van Anyához. Nagyi fakó és törékeny, mint egy ténylegesen öreg ember, míg Anya minden fotón olyan boldognak és élettelinek tűnik.
 - Ők csak gyerekek - sikerült kinyögnie végre. - Egészen biztosan nem vádolhatják be őket.
 - Bah - mondta Papi. - Badarság! Ez nem lehet igaz, felügyelő. Ők nem felelősek semmiért!
 Papi egy néhai rögbijátékos. Nagy, húsos karjai vannak, a pocakja iszonyatosan nagy a pólójához képest, és szemei mélyen ülnek az arcában, mintha valaki egyszer bemosott volna egy nagyot neki (hát, az igazat megvallva Apa évekkel ezelőtt tényleg bemosott neki egy nagyot, de az egy másik történet). Papi meglehetősen félelmetes kinézetű. Általában az emberek elhúzódtak az útjából, de Willams Felügyelő nem zavartatta magát. 
 - Mr. Faust - mondta a felügyelő. - Mégis mit gondol, mi lesz a reggeli lapok főcíme? 'Megtámadták a British Múzeumot. Tönkretették a Rosette-i Követ.' A maga veje...
 - Volt vejem - javította ki Papi.
 - ... valószínűleg elporladt a robbanásban, vagy elmenekült, és abban az esetben...
 - Nem menekült el! - Kiáltottam.
 - Tudnunk kell, hol tartózkodik - folytatta nyugodtan Williams felügyelő. - És az egyedüli szemtanúk, a maga unokái, nem hajlandóak elmondani az igazságot nekem.
 - De mi elmondtuk Önnek az igazságot - mondta Carter. - Apu nem halt meg. Keresztülsüllyedt a padlón. 
 Williams Felügyelő Papira pillantott, mintha azt akarná tudatni vele: Látja? Aztán Carterhez fordult.
 - Ifjú, az apád egy súlyos bűntettet követett el. Aztán itt hagyott benneteket, hogy ti bánjátok a következményeket...
 - Ez nem igaz! - Csattantam fel, hangom remegett a dühtől. Nem tudtam elhinni, hogy Apa szántszándékkal a rendőrség könyörületére hagyott minket, természetesen. De az a gondolat, hogy Apa elhagyott engem... hát, ahogy már említettem, érzékenyen ponton érint engem.
 - Drágám, kérlek - szólt rám Nagyi. - A felügyelő csak a munkáját végzi.
 - Rosszul teszi! - Mondtam erre.
 - Igyunk mindannyian egy csésze teát - ajánlotta Nagyi.
 - Nem! - Kiáltottuk egyszerre Carterrel, amitől egy kissé megsajnáltam Nagyit, ahogy ő gyakorlatilag elsüllyedt a pamlagon.
 - Vádat emelhetünk ellenetek - figyelmeztetett bennünket a felügyelő, felém fordulva. - Megtehetjük, és meg is fogjuk tenni...
 Azzal a felügyelő lefagyott. Pislogott néhányat, mintha elfelejtette volna, mit is csinált éppen. Papi homlokát ráncolta.
 - Öhm, felügyelő?
 - Igen... - Mormolta Williams Főfelügyelő. Benyúlt a zsebébe és kivett egy kicsi, kék könyvecskét - egy amerikai útlevelet. Odadobta Carter ölébe.
 - Deportálunk téged - jelentette ki a felügyelő. - 24 óra áll rendelkezésedre, hogy elhagyd az országot. Ha ezután még szükség lenne további kihallgatásodra, azt az FBI-on keresztül fogjuk intézni.
 Carter eltátotta a száját. Rám nézett, és ebből tudtam, hogy nem csak képzelődöm, hogy ilyen furcsa ez a helyzet. A felügyelő egy pillanat alatt megváltoztatta a véleményét. 
 Az előbb még le akart minket tartóztatni, ebben biztos voltam. Aztán egyszer csak, a semmiből, deportálja Cartert? Még a másik két rendőr is zavarodottnak tűnt.
 - Uram? - Kérdezte a rendőrnő. - Biztos, hogy...
 - Csendet, Linley. Ti ketten leléphettek. 
 A zsaruk hezitáltak, míg Willams nem tett egy elbocsátó mozdulatot a kezével. Aztán elmentek, és becsukták az ajtót maguk mögött.
 - Várjunk csak - mondta Carter. - Az apám eltűnt, és maga azt akarja, hogy hagyjam el az országot?
 - Az apád vagy meghalt, vagy egy szökevény jelenleg, fiam - mondta a felügyelő. - A deportálás még a legenyhébb lehetőség. Már meg is szervezve.
 - Kivel? - Tudakolta Papi. - Ki engedélyezte ezt?
 - A... - A felügyelő arcára újra kiült az a vicces, üres kifejezés. - A megfelelő hatóságokkal. Higgyenek nekem, jobb eshetőség, mint a börtön. 
 Carter túlságosan lehangoltnak tűnt ahhoz, hogy megszólaljon, de mielőtt még megsajnálhattam volna, Williams Felügyelő hozzám fordult.
 - Önnek is mennie kell, Miss.
 Ezzel az erővel akár egy kalapáccsal is megüthetett volna.
 - Deportálnak engem? - Kérdeztem. - De hát én itt élek!
 - Ön egy amerikai állampolgár, hölgyem. Jelen körülmények közt az a legjobb opció, hogy hazatér.
 Csak bámultam rá. Nem tudtam más hazát elképzelni magamnak, mint ezt a házat. A barátnőim az iskolában, a szobám, minden és mindenki, akit ismerek, itt volt.
 - Hová kéne mennem?
 - Felügyelő - szólalt meg remegő hangon Nagyi. - Ez nem igazságos. Nem hiszem el, hogy...
 - Adok időt Önöknek az elbúcsúzásra - szakította félbe a felügyelő. Aztán összeráncolta a homlokát, mintha nem értené saját cselekedeteit. - Nekem... nekem indulnom kell.
 Ennek semmi értelme sem volt, és mintha a felügyelő is észrevette volna ezt, de azért a bejárati ajtóhoz sétált. Amikor kinyitotta, majdnem kiugrottam a székemből, mert a feketébe öltözött ember, Amos, épp ott állt. Valahol útközben elhagyta a viharkabátját és a kalapját, de továbbra is ugyanazt a hajszálcsíkos öltönyt és körkörös lencséjű szemüveget viselte. Fonott hajában aranyozott gyöngyök csillogtak. 
 Azt gondoltam, a felügyelő mondani fog majd valamit, vagy kifejezi esetleg meglepetését, de pillantásra sem méltatta Amost. Elsétált mellette, ki az éjszakába.
 Amos bejött, és becsukta maga mögött az ajtót. Nagyi és Papi felálltak. 
 - Te - morogta Papi. - Tudhattam volna. Ha fiatalabb lennék, péppé vernélek.
 - Üdvözletem, Mr. és Mrs. Faust - mondta Amos. Aztán Carterre és rám nézett, mintha megoldandó problémák lennénk. - Itt az ideje, hogy elbeszélgessünk.
 Amos azonnal otthonosan érezte magát: lehuppant a pamlagra, és töltött magának egy csésze teát. Elnyammogott egy kekszet, ami meglehetősen veszélyes, mert Nagyi kekszei borzalmasak.
 Azt hittem, Papi feje fel fog robbanni. A feje paprikavörösre váltott. Amos háta mögé sétált, és felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni, de Amos továbbra is nyugodtan nyammogott a kekszen.
 - Kérlek benneteket, üljetek le. 
 És mindannyian leültünk. Ez volt a legfurcsább az egészben - mintha a parancsára vártunk volna mindannyian. Még Papi is leejtette a kezét, megkerülte a pamlagot, és undorodó arckifejezéssel lehuppant Amos mellé. 
 Amos beleszürcsölt a teájába, és nemtetszéssel vizslatott. Ez nem fair, gondoltam. Nem néztem ki olyan rosszul a körülményeket tekintetbe véve. Aztán Carterre pillantott, és felmordult.
 - Szörnyű időzítés - motyogta. - De nincs más lehetőség. Velem kell jönniük.
 - Megbocsátana? - Mondtam. - Nem megyek én sehová egy furcsa idegennel, akinek kekszes az arca!
 Ténylegesen volt néhány kekszmorzsa az arcán, de nem nagyon érdekelte, mert nem söpörte le őket.
 - Én nem vagyok idegen, Sadie - mondta. - Nem emlékszel rám?
 Hátborzongató volt hallani, hogy ilyen családias hangnemet üt meg velem szemben. Úgy éreztem, ismernem kéne őt. Carterre pillantottam, de ő is épp olyan értetlennek tűnt, mint amilyen én voltam.
 - Nem, Amos - mondta remegve Nagyi. - Nem viheted magaddal Sadie-t. Volt egy megállapodásunk. 
 - Julius megszegte azt a megállapodást ma este - mondta Amos. - Tudjátok, hogy nem gondozhatjátok tovább Sadie-t - azután, ami ma történt, semmiképp. Az az egyetlen megmaradt esélyük, hogy velem jönnek.
 - Miért mennénk mi veled bárhová is? - Kérdezte Carter. - Majdnem harcba keverdtél Apuval!
 Amos a munkatáskára pillantott Carter ölében.
 - Látom megtartottad apád táskáját. Az jó. Szükséged lesz rá. Ami pedig a harcokat illeti, Julius és én elég sokat műveltük őket. Ha nem vetted volna észre, Carter, meg akartam akadályozni, hogy valami meggondolatlanságot cselekedjen. Ha rám hallgatott volna, ez az egész szituáció elkerülhető lett volna.
 Nem értettem mit akart ezzel, de Papi látszólag megértette.
 - Te és a babonáid! - Mondta. - Megmondtam neked, hogy nem kérünk belőlük.
 Amos a hátsó teraszunkra mutatott. Az üvegajtókon keresztül látni lehetett a fények játékát a Temze vízfelszínén. Meglehetősen szép látvány volt éjszakánként, amikor nem lehetett látni a sötétben, milyen lerobbant is a házak némelyike. 
 - Babonák, mi? - Kérdezte Amos. - És mégis egy olyan házban laktok, ami a folyó keleti oldalán van.
 Papi még jobban elvörösödött.
 - Az Ruby ötlete volt. Azt gondolta, ez majd meg fog minket védeni. De sok dologban tévedett, nem? Megbízott Juliusban és benned, példának okáért!
 Amos teljesen nyugodtnak tűnt. Érdekes illata volt - mint a régi időknek, kopál és borostyán, mint a tömjént árusító boltoknak a Covent Gardenben. Befejezte a teáját, és egyenesen Nagyi szemébe nézett.
 - Mrs. Faust, maga tudja, mi kezdődik épp el. A rendőrség miatt kell a legkevésbé aggódniuk. 
 Nagyi nyelt egy nagyot.
 - Te... Te tényleg megváltoztattad a felügyelő döntését. Te tetted vele, hogy deportálni akarja Sadie-t.
 - Vagy ez, vagy letartóztatja a gyerekeket - mondta Amos.
 - Várj egy pillanatot - mondtam. - Te megváltoztattad Williams Felügyelő döntését? Hogyan? 
 Amos megvonta a vállát.
 - Nem permanens. Sőt, sietnünk kéne, hogy egy órán belül New Yorkba érjünk, mielőtt még elkezd azon gondolkozni, miért is engedett titeket szabadon. 
 Carter hitetlenkedve felnevetett.
 - Nem juthatsz el egy óra alatt Londonból New Yorkba. Még a leggyorsabb repülő sem...
 - Nem - értett egyet vele Amos. - Nem bizony. Nem repülővel megyünk.
 Visszafordult Nagyihoz, mintha mindent lerendezett volna épp.
 - Mrs. Faust, Carternek és Sadie-nek csak egy biztonságos lehetősége van. Maga tudja ezt. Eljönnek velem a brooklyni kastélyba. Ott meg tudom védeni őket.
 - Van egy kastélyod - mondta Carter. - Brooklynban.
 Amos egy vidám mosolyt villantott rá. 
 - A családi kastély, bizony. Ott biztonságban lesztek.
 - De az apánk...
 - Rajta egyelőre nem tudunk segíteni - mondta szomorkásan Amos. - Sajnálom, Carter. Később majd elmagyarázom, de Julius azt szeretné, ha biztonságban lennétek. Ahhoz pedig gyorsan kell mozognunk. Azt hiszem, én vagyok már csak nektek. 
 Ez egy kicsit nyers volt tőle, gondoltam. Carter Nagyira és papira nézett. Aztán rosszkedvűen bólintott. Tudta, hogy nem akarják őt ott látni. Az apánkra emlékeztette őket mindig. És igen, ez egy igazán hülye indok volt arra, hogy miért nem fogadták be az unokájukat, de ez van.
 - Hát, Carter azt csinálhat, amit akar - szólaltam meg. - De én itt lakom. És nem megyek sehová egy idegennel, igaz?
 Nagyira néztem megerősítésért, de ő a csipketerítőt nézegette inkább az asztalon, mintha hirtelen valami nagyon érdekeset talált volna rajta. 
 - Papi, biztos...
 De ő sem mert a szemembe nézni. Amoshoz fordult inkább. 
 - Ki tudod juttatni őket az országból?
 - Várj! - Ellenkeztem.
 Amos felállt, és lesöpörte magáról a morzsákat. A terasz üvegajtajához lépett, és kinézett a folyóra.
 - A rendőrök hamarosan visszatérnek. Azt mondjatok nekik, amihez csak kedvetek van. Nem fognak a nyomunkra akadni.
 - El fogsz rabolni minket? - Kérdeztem megütközve. Carterre néztem. - Te elhiszed ezt?
 Carter a vállára vette a munkatáskát. Úgy állt, mintha bármelyik pillanatban képes lenne elindulni. Valószínűleg csak ki akart már menni Nagyi és Papi házából. 
 - Hogy tervezel eljutni New Yorkba egy óra alatt? - Kérdezte Amost. - Azt mondta, nem repülővel.
 - Nem bizony - értett egyet vele Amos. Az üvegre fektette ujjait, és rajzolnt velük valamit - egy újabb vacak hieroglifát. 

 - Egy hajó - mondtam - aztán észrevettem, hogy fennhangon lefordítottam, amire elviekben nem vagyok képes. Amos a szemüveglencséi fölött átnézve vizslatott engem.
 - Hogyan...
 - Úgy értem az az utolsó kis jel hasonlít egy hajóra - fecsegtem ki. - De ez nem lehet az, amire ki akarsz lyukadni. Ez nevetséges.
 - Nézd! - Kiáltotta Carter. Odanyomakodtam mellé a teraszajtóhoz. Lent a rakpartnál egy hajó volt kikötve. De nem egy normális hajó, amire gondolnátok. Egy egyiptomi nádhajó volt, két égő fáklyával az orrban, és egy nagy kormánylapáttal a hajófarban. Egy alak állt fekete viharkabátban és kalapban - valószínűleg Amos - a kormányrúdnál. Most az egyszer beismerem, hogy szóhoz sem jutottam.
 - Azon fogunk utazni - mondta Carter. - Brooklynba.
 - Jobb lenne, ha máris indulnánk - mondta Amos.
 Visszafordultam a nagymamámhoz.
 - Nagyi, kérlek!
  Letörölt egy könnycseppet az arcáról.
 - A te érdekedben történik, drágám. Magaddal vihetnéd Muffint.
 - Á, igen - mondta Amos. - Nem feledkezhetünk el a macskáról.
 A lépcső felé fordult. Erre a végszóra Muffin levágtatott az emeletről és egy leopárd foltos villanásként a karomba ugrott. Ezelőtt még soha sem csinált ilyet.
 - Ki vagy te? - Kérdeztem Amost. Egyértelmű volt, hogy lassacskán kifogyok a lehetőségekből, de válaszokat azért akartam. - Nem mehetünk csak úgy el egy idegennel.
 - Nem vagyok idegen - Amos rám mosolygott. - Én családtag vagyok.
 És hirtelen visszaemlékeztem az arcára, miközben lemosolyog rám, és azt mondja:
 "Boldog születésnapot, Sadie." - Egy olyan távoli emlék, hogy már szinte elfelejtettem.
 - Amos nagybácsi? - Kérdeztem dadogva.
 - Úgy bizony, Sadie - mondta. - Julius öccse vagyok. Most gyertek. Hosszú út áll még előttünk.

3. fejezet IV. rész

 Kibámultam a sötét utcára. Hirtelen a hidegrázás minden eddiginél rosszabbra fordult. Arra a halott fára koncentráltam, ahol korábban Apával találkoztam. Ott állt alatta most, az utcai lámpa halványsárga fénykörében, felnézve rám az a bizonyos kövérkés pasas viharkabátban és körlencséjű szemüvegben meg kalapban - az, akit Apa Amosnak hívott. 
  Azt hiszem meg kellett volna ijednem kissé attól, hogy egy különös férfi figyel engem az éjszaka sötétjéből. De az arckifejezése teli volt aggodalommal. És valahonnan ismerősnek tűnt. Kezdtem beleőrülni abba, hogy nem jut eszembe, honnan is. 
 Mögöttem a felügyelő megköszörülte a torkát. 
 - Sadie, senki sem vádol téged a múzeumbéli támadás miatt. Megértjük, ha akaratod ellenére rángattak bele ebbe az egészbe.
 Elfordultam az ablaktól.
 - Akaratom ellenére? Én zártam be a kurátort az irodájába.
 A felügyelő szemöldökei újfent elkezdtek ráncba szaladni.
 - Akárhogy is történt, biztosan nem voltál teljesen tisztában azzal, mit tervez tenni apád. Valószínűleg a bátyád azonban benne volt.
 Felhorkantottam.
 - Carter? Ugyan kérem.
 - Tehát eltökélted, hogy őt is véded. Egy megfelelő testvérnek tartod, igaz?
 Nem tudtam elhinni. Pofán akartam csapni a férfit.
 - Mit is kéne, hogy ez jelentsen? Azért, mert nem hasonlít rám?
 A felügyelő pislogott.
 - Én csak úgy értettem...
 - Tudom, mit akartál ezzel. Természetes, hogy ő a bátyám!
 Williams Felügyelő békítőleg felemelte kezeit, de én tovább dühöngtem. Akármennyire is idegesített Carter, gyűlöltem, amikor az emberek úgy gondolták, nincs köztünk rokoni kapcsolat, vagy furcsán néztek apámra, amikor azt mondta hármunkra, egy család vagyunk - mintha valami rosszat tettünk volna. Az a hülye Dr. Martin a múzeumban. Williams Felügyelő. Minden alkalommal ez történt, amikor Apa, Carter és én együtt voltunk. Minden egyes hülye alkalommal.
 - Sajnálom, Sadie - mondta a felügyelő. - Csak biztosra akarok menni abban, hogy szétválasztjuk a bűnöset az ártatlantól. Sokkal egyszerűbb lenne mindenkinek, ha együttműködnél. Bármiféle információ. Bármi, amit az apád mondott. Emberek, akikkel beszélt, vagy akiket emlegetett.
 - Amos - fakadtam ki. - Találkozott egy Amos nevű pasassal. 
 Williams Felügyelő sóhajtott.
 - Sadie, az lehetetlen. Ebben teljesen biztosak vagyunk. Beszéltünk Amossal nem kevesebb, mint egy órája, és ő New Yorkban vette fel a telefont. 
 - Ő nincs is New Yorkban! - Kötöttem az ebet a karóhoz. - Ő itt van pontosan...
 Kinéztem az ablakon és Amos már el is tűnt. Annyira tipikus.
 - Az lehetetlen - mondtam.
 - Pontosan - mondta a felügyelő. 
 - De ő itt volt! - Kiáltottam fel. - Ki ő? Apa egyik kollégája? Honnan tudtátok hogy lehet felhívni?
 - Most komolyan, Sadie. Abbahagyhatnád már ezt a színészkedést.
 - Színészkedés?
 A felügyelő vizslatott egy darabig, mintha döntésre akarna jutni valamiben. Aztán megszólalt:
 - Már megtudtuk az igazságot Cartertől. Nem akartalak nagyon lelombozni, de ő már tényleg mindent elmondott nekünk. Megértette, hogy nincs értelme tovább védeni apátokat. Most már akár te is segíthetnél nekünk, és akkor ellened nem emelnénk vádakat. 
 - Nem szabadna hazudnia egy gyereknek! - Üvöltöttem, abban reménykedve, hogy a hangom lehallatszik a földszintre. - Carter soha nem szólna egy rossz szót se Apa ellen, és én sem fogok!
 A felügyelőben még annyi tisztesség sem volt, hogy nem is tűnt feszélyezettnek. A férfi összekulcsolta karjait.
 - Sajnálom, hogy így érzel, Sadie. Azt hiszem, itt az ideje hogy lemenjünk, és megbeszéljük a következményeket a nagyszüleitekkel.

3. fejezet III. rész

 Valami mocorgott az agyam hátuljában. Az a viharkabátos férfi, aki Apával veszekedett az utcán - ő mondott valamit a Per Ankh-ról. 
 Az ankh-ot úgy értette, mint az élet szimbólumát, és ha igen, mi is volt az a per? Valószínűleg nem az osztásjelre gondolt. Olyan érzésem támadt, hogyha láthatnám a Per Ankh szavakat hieroglifákkal leírva, tudnám, mit jelentenek. 
 Letettem a képet Anyáról. Előhalásztam egy ceruzát, és megfordítottam az egyik régi házi feladatom papírját. Azon merengtem, vajon mi történne, ha megpróbálnám lerajzolni a Per Ankh szavakat. Vajon csak úgy eszembe ötlene a helyes minta?
 Amint hozzáérintettem a ceruzám hegyét a papírhoz, kinyílt az ajtóm.
 - Miss Kane? - megfordultam és letettem a ceruzát. A rendőrfelügyelő homlokát ráncolva állt az ajtómban.
 - Maga meg mit csinál?
 - Matekot - válaszoltam.
  A mennyezet a szobámban viszonylag alacsony, ezért a rendőrnek össze kellett görnyednie ahhoz, hogy be tudjon jönni. Egy bolyhosodó, szürkés öltöny volt rajta, ami tökéletesen illett szürke, ritkuló hajához és hamuképéhez.
 - Nos akkor, Sadie. Én Williams főfelügyelő vagyok. Beszélgessünk egyet, rendben? Ülj le.
 Nem ültem le, és ő sem tette, ami biztos idegesítette. Nehéz a helyzet magaslatán lenni, ha úgy össze kell görnyednek, hogy Quasimodónak tűnsz. 
 - Mondj el nekem mindent, kérlek - mondta. - attól fogva, hogy az apád idejött téged összeszedni.
 - Már mindent elmondtam a rendőröknek a múzeumban.
 - Még egyszer, ha nem bánja.
 Tehát elmondtam neki mindent. Miért is ne? A bal szemöldöke egyre feljebb és feljebb szökött, miközben azokról a világító betűkről meg a kígyós botról beszéltem.
 - Hát, Sadie - mondta Williams felügyelő. - Jó erős képzelőerőd van.
 - Én nem hazudok, felügyelő. És azt hiszem, a szemöldöke épp meg akar szökni.
 Megpróbált ránézni a szemöldökére, aztán megrázta inkább a fejét. 
 - Nos, Sadie, biztos vagyok benne, hogy ez nagyon nehéz neked. Megértem, hogy védeni akarod az apád hírnevét. De ő már elment...
 - Úgy érti, egy szarkofágban belesüllyedt a padlóba - kötöttem az ebet a karóhoz. - Nem halt meg.
Williams felügyelő széttárta kezeit. 
 - Sadie, nagyon sajnálom. De muszáj rájönnünk, hogy miért tette az apád ezt a...
 - Ezt a mit?
 A felügyelő kínjában megköszörülte a torkát. 
 - Az apád elpusztított felbecsülhetetlen értékű leleteket, és úgy tűnik, megölte magát a folyamat során. Kifejezetten szeretnénk tudni, hogy miért.
 Rábámultam.
 - Azt mondja, az apám egy terrorista? Megőrült?
 - Felhívtunk néhányat az apád ismerősei körül. Megértem, hogy a hozzáállása rossz irányba változott az anyátok halála óta. Visszahúzódó lett, és minden idejét a kutatásainak szentelte, és egyre több és több időt töltött Egyiptomban...
 - Ő egy nyavalyás egyiptológus! Keresnetek kéne őt, nem pedig értelmetlen kérdésekkel bombázni engem!
 - Sadie - mondta, és kihallottam a hangjából, hogy éppen erősen koncentrál arra, hogy ne pofozzon fel. Érdekes, ezt sokszor megkapom a felnőttektől. - Vannak Egyiptomban olyan szélsőséges csoportok, akik külföldre vitt egyiptomi leleteket tesznek tönkre. Ezek az emberek megkörnyékezhették apádat. Talán az ő állapotában egyszerű célpontjukká vált. Ha említett bármiféle neveket...
 Elhúztam mellette az ablakhoz. Annyira mérges voltam, hogy alig tudtam gondolkozni. Nem hittem el, hogy Apa meghalt. Nem, nem, nem és nem. És hogy terrorista lenne? Kérlek. Miért ilyen hülyék a felnőttek? Mindig azt akarják, hogy mondd el az igazat, amikor pedig megteszed, nem hisznek neked. Mi értelme van ennek?

3. fejezet II. rész

Apa gyakorlatilag elhagyott engem, amikor hat éves voltam. A nyaklánc volt az egyetlen kapcsolatom vele. Jobb napokon sokáig bámultam, és keserédesen gondoltam rá. Rosszabb napokon (amikből meglehetősen több volt) keresztülhajítottam a szobán, és átkozódva kiabáltam, hogy miért nincs velem, amit egész megnyugtatónak találtam. De végül mindig visszavettem.
  Azonban a múzeumban történt furcsaságok között - és ezt nemcsak úgy kitaláltam - a nyaklánc felforrósodott. Majdnem levettem, de nem mertem, mert azon gondolkodtam, hátha tényleg meg tud védeni valahogy. 
  Jobbá teszem a dolgokat, mondta Apa, azzal a bűntudatos nézésével, amivel oly sokszor bámult engem. Hát, kolosszális tévedés volt ez, Apa. Mit gondolt? Azt akartam hinni, hogy mindez csak egy rossz álom volt: a világító hieroglifák, a kígyó-bot, a koporsó. Ilyesmi dolgok nem történhetnek meg. De tisztában voltam vele, hogy olyan félelmetes dolgot, mint a tüzes ember arca, , képtelen lennék álmodni. Azt mondta Carternek: "Hamarosan, fiú.", mintha le akarna minket vadászni. Már ettől a gondolattól remegni kezdett a kezem. Arról a megállásunkról sem tudtam megfeledkezni Kleopátra Tűjénél, ahogyan Apa látni akarta, mintha abból merítené a bátorságát, mintha a British Múzeumban történteknek közük lenne az anyámhoz. 
  A szemem végigpásztázta a szobámat, és megállapodott az asztalomon. Nem, gondoltam, nem fogom azt tenni. De odasétáltam és kinyitottam az egyik fiókját. Oldalra söpörtem néhány öreg gémkapcsot, cukorkákat, egy adag matekházit, amit elfelejtettem beadni, és néhány fotót rólam meg az osztálytársnőimről, Lizről és Emmáról, amint hülye sapkákat próbálunk fel a Camden Market-ben. És mindennek a legalján ott volt egy kép Anyáról.
 Nagyinak és Papinak több tonna képük van róla. Van egy kis oltáruk a nappali egyik szekrényében - Anya  gyerekkori rajzai, az érettségi után készült képei, a kedvenc ékszerei. Ez eléggé mentális. Eltökéltem kitartottam amellett az elképzelésem mellett, miszerint nem leszek olyan, mint ők, nem fogok a múltban élni. Alig emlékeztem Anyára, végül is, a halála pedig visszafordíthatatlan. 
 De egy képet mégis megtartottam róla. Anya és én látszódunk rajta, a házunknál,még Los Angelesben, nem sokkal azután, hogy megszülettem. Anya a kinn áll rajta a teraszunkon, a Csendes Óceán a háta mögött, kezében egy ráncos kis kupac, egy baba, akinek még fel kell nőnie ahhoz, hogy ténylegesen a te gyereked legyen. Baba énem nem ragadja meg az ember pillantását, de Anya lélegzetelállítóan szép, még rövidnadrágban és szakadt pólóban is. Szemei mélykékek voltak. Aranyszín haját hátrakötötte. A bőre tökéletesen csillogott. Mindig rossz érzéssel tölt el, ha az emberek hozzá hasonlítanak, mert még a hajam is úgy áll általában, mint egy szénakazal, és én az istenért sem vagyok képes érettnek és gyönyörűnek tűnni.

 [Hagyd abba a somolygást, Carter.]

 A fotót nem volt szívem kidobni, mert alig emlékeztem arra, amikor még mind együtt éltünk. De főképp egy Anya pólóján látható szimbólum miatt tartottam meg: egy egyiptomi élet-szimbólum - egy ankh. A halott anyám az élet szimbólumát viseli. Semmi sem lehetett ennél szomorúbb. De úgy mosolygott a kamerába, mintha ismert volna egy titkot. Mintha ő és az apám egy privát viccen mosolyognának. 

3. fejezet I. rész

S A D I E 
3. Bebörtönözve a macskámmal

 [Add ide azt a nyomorék mikrofont.]

  Hullo. Sadie beszél. A bátyám elég gáz történetmesélés terén. Sajnálatomat kell kifejeznem miatta. De most már veletek vagyok, tehát minden rendben van.
  Nézzük csak. A robbanás. A Rosette-i kő billió darabban. Tüzes gonosz csóka. Apa bezárva egy koporsóba. Ijesztő Francia és Arab Lány a késsel. Mindketten kiütve. Oké. 
  Tehát amikor felébredtem, a rendőrség nyüzsgött mindenfelé, mint arra számíthattatok. Elválasztottak a bátyámtól. Nem mintha túlságosan bántott volna a dolognak az a része. Fájdalom vele lenni. De bezártak a kurátor irodájába évekre. És igen, ehhez a mi bicikliláncunkat használták fel. Kretének.
  Összetörtem, természetesen. Éppen csak kiütött egy tüzes-mi-a-franc. Láttam, amint az apámat becsomagolták egy szarkofágba, és keresztülrepült a padlón. Megpróbáltam mindezt elmagyarázni a rendőröknek, de figyeltek rám? Á, dehogy.
  És itt jön a legrosszabb: hosszasan rázott a hideg, mintha valaki jéghideg tűket nyomkodott volna a nyakam hátuljához. Akkor kezdődött, amikor ránéztem azokra a kéken világító szavakra, amiket Apa rajzolt a Rosette-i kőre, és én tudtam, mit jelentenek. Ez családi betegség talán? Az unalmas egyiptomi cuccokról való tudás lehet örökletes? Az én szerencsémmel tuti.
  Sokkal azután, hogy a rágógumim elíztelenedett, egy rendőrnő végre elhozott a kurátor irodájából. Nem kérdezett semmit. Csak bedugott egy rendőrautóba és hazavitt. Még akkor sem beszélhettem Nagyival és Papival. A rendőrnő bedugott a szobámba, én pedig vártam. És vártam. Gyűlölök várni.  Járkáltam. A szobám nem valami flancos, csak egy padlástér ablakkal, ággyal és asztallal. Nem sok mindent csinálhattam.
  Muffin megszagolta a lábam, és a farka felállt, mint egy hajkefe nyele. Azt hiszem, nem szereti a múzeumok szagát. Fújt egyet, majd bemászott az ágyam alá.
 - Köszi szépen - motyogtam. 
  Kinyitottam az ajtóm, de a rendőrnő előtte állt őrt. 
 - A felügyelő hamarosan Önnel is beszélni fog - mondta nekem. - Kérem, maradjon odabent.
  Leláttam a földszintre - csak egy pillantást vetettem Papira, amint idegesen járkál összefont karral, miközben Carter a rendőrfelügyelővel beszélt a kanapén. Nem tudtam kivenni, mit mondanak.
 - Kimehetnék a WC-re? - kérdeztem a kedves rendőrt.
 - Nem - azzal az arcomba zárta az ajtót. Mintha felrobbanthatnám a WC-t. Most komolyan. Előhalásztam az iPod-om és végigpörgettem a lejátszólistám. Semelyik szám sem fogott meg. Undorodva az ágyamra hajítottam. Amikor túlságosan ideges vagyok a zenehallgatáshoz, az mindig rosszat jelent. Azon gondolkoztam, miért Cartert kérdezi ki először a rendőrség. Nem volt valami igazságos.
 Szórakozottan elővettem az amulettem, amit Apa adott nekem. Soha sem voltam biztos benne, mit jelent a rajta levő szimbólum. Carteré egyértelműen egy szem volt, de az enyém egy kicsit egy angyalra hasonlított, vagy egy gyilkoló űrlényre. Miért kérdezte Apa, hogy megvan-e még? Hát persze, hogy megtartottam. Ez volt az egyetlen ajándék, amit nekem adott, hát Muffint kivéve, de ha a macska hozzáállását nézzük, még csak nem is hívhatjuk normális ajándéknak.

2. fejezet V. rész

 - Apu! - kiáltottam. Sadie elhajította a kövét, de az keresztülszáguldott a tüzes ember fején, semmi kárt sem téve benne.
  A férfi megfordult, és egy szörnyű pillanatra megláttam az arcát a lángokban. Amit láttam, annak semmi értelme sem volt. Olyan volt, mintha valaki egymás tetejére zsúfolt volna két különböző arcot - az egyik majdnem emberi, halvány bőrrel, kegyetlen, éles vonásokkal és vörösen világító szemekkel, a másik mintha egy vadállaté lett volna, sötét szőrrel és hatalmas, éles agyarakkal. Rosszabbul nézett ki, mint egy kutya vagy egy oroszlán feje - egy olyan állaté, amilyet még sohase láttam. Azok a vörös szemek az enyémekbe mélyedtek, és tudtam, hogy meg fogok halni.
  Mögöttem súlyos lépések zaja hallatszott a Nagy Csarnok felől. Utasítások hangzottak el. A biztonsági őrök, talán a rendőrök - de nem értek ide időben. 
 A tüzes ember ránk vetette magát. Az arcomtól néhány centiméterre azonban valami hátralökte. A levegőben elektromosság cikázott. Az amulett a nyakamban kényelmetlenül forró lett. A tüzes ember felszisszent, és sokkal óvatosabban kezdett méregetni.
 - Tehát... te vagy az.
  Az épület újra megremegett. A terem túloldalán a fal egy része vakító villanás kíséretében felrobbant. Két ember lépett keresztül a lyukon - a férfi és a lány, akit a Tűnél is láttunk, köpenyeik csapkodtak körülöttük. Mindkettejüknél botok voltak. 
  A tüzes ember vicsorgott. Még egyszer rám nézett, és azt mondta:
 - Hamarosan, fiú.
  Azzal az egész terem lángolni kezdett. Egy hőhullám kiszorította a tüdőmből az összes levegőt, és a földre rogytam. 
  Az utolsó dolog, amire emlékszem az, hogy a villás szakállú férfi és a kékben levő lány felettem állnak. Hallottam a biztonsági őrök szaladgálását és kiabálását, egyre közelebbről. A lány fölém guggolt, és előhúzott egy hosszú, hajlított pengéjű kést az övéből. 
 - Gyorsan kell cselekednünk - mondta a férfinak.
 - Még nem - válaszolta az kissé ingerülten. Vaskos akcentusa franciának tűnt. - Biztosnak kell lennünk benne, mielőtt elpusztítjuk őket.
  Lehunytam a szemeim, és öntudatlanságba zuhantam.

2. fejezet IV. rész

 Amikor visszanyertem az eszméletem, az első dolog amit meghallottam, nevetés volt - szörnyűséges, vidám nevetés, ami összekeveredett a múzeum szirénáinak zajával. 
  Úgy éreztem magam, mintha áthajtott volna rajtam egy traktor. Kissé szédülve felültem, és kiköptem egy darab Rosette-i követ a számból. A kiállítótér romokban hevert. Néhol tűz égett. Óriási szobrok dőltek össze. A szarkofágok lerepültek a talapzatukról. A Rosette-i kő darabjai olyan erővel repültek szerte-széjjel, hogy beleágyazódtak a falakba, oszlopokba, és egyéb kiállítási tárgyakba. Sadie ájultan feküdt mellettem, de sértetlennek tűnt. Megráztam a vállánál fogva, és ő azt morogta:
 - Ugh.
  Előttünk, ahol a Rosette-i kő állt, a talapzat megfeketedett és füstölt. A padló is megfeketedett egy robbanás-mintázatban - kivéve azt a helyet, ahol Apu állt a kék körében. A mi irányunkba nézett, de nem úgy tűnt, mintha minket figyelne. Egy véres vágás futott keresztül a homlokán. Erősen szorította a bumerángját. Nem értettem, mit figyel. Aztán az a szörnyű nevetés megint felhangzott, és rájöttem, hogy pont előttem adja ki valami.
  Valami állt köztünk és az apánk között. Először alig vettem ki - csak egy remegés a hőségben. De ahogy rákoncentráltam, felvett egy homályos alakot - egy férfi tüzes körvonalát. Magasabb volt Apunál, és a nevetése úgy vágott keresztül rajtam, mint egy láncfűrész. 
 - Ügyes - mondta az apámnak. - Nagyon ügyes volt ez, Julius Kane.
 - Téged nem idéztelek meg! - Az apám hangja megremegett. Felemelte a bumerángot, de a tüzes ember egy csettintésére kiszállt a kezéből, és összetört a falnak csapódva.
 - Engem sohasem idéznek meg, Julius - dorombolta a férfi. - De amikor kinyílik egy ajtó, fel kell készülni a keresztülsétáló vendégekre is.
 - Menj vissza a Duatba! - üvöltötte az apám. - Velem van a Nagy Király ereje!
 - Ó, de félelmetes - mondta a férfi cseppet sem lenyűgözve. - És még ha tudnád is használni azt az erőt, amit nem tudsz, akkor se voltál soha ellenfél nekem. Én vagyok a legerősebb. Most pedig osztozol az ő sorsában.
  Semmit sem értettem, de azt tudtam, hogy segítenem kell az apámnak. Megpróbáltam felkapni a legközelebbi kődarabot, de az ujjaim dermedtek és tehetetlenek voltak a félelemtől. A kezeim tehát használhatatlanok voltak. 
  Apu szemével némán figyelmeztetett: Tűnjetek el! Észrevettem, hogy csak megpróbálja magán tartani a tüzes ember figyelmét, hogy én és Sadie el tudjunk menekülni észrevétlenül. Sadie továbbra is félig eszméletlen volt. Sikerült behurcolnom őt egy oszlop mögé, az árnyékba. Ellenkezni próbált, de fél kézzel befogtam a száját. Ettől magához tért. Meglátta, mi történik, és felhagyott a harccal. 
  A szirénák sikoltottak. Tűz nyaldosta a részleg bejáratát. Az őröknek idefelé kell tartaniuk, de nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz hír-e számunkra. 
  Apu letérdelt a földre, szemét ellenfelén tartva, és kinyitotta a faragott fadobozt. Kivett belőle egy radírméretű fadarabot. Motyogott valamit a bajsza alatt és a darabka egy vele egymagas fa bottá változott.
  Sadie nyökögött valamit. Én sem hittem a szemeimnek, de a dolgok csak még furcsábbak lettek. Apu a tüzes férfi lábához hajította a botját, és az egy óriási kígyóvá változott - tíz láb hosszúvá, és olyan szélessé, mint amilyen én vagyok - rézszínű pikkelyekkel és vörösen izzó szemekkel. A tüzes férfira vetette magát, aki erőlködés nélkül elkapta a kígyót a nyakánál fogva. A férfi keze lángra lobbant, és a kígyó hamuvá égett.
 - Ez egy jó régi trükk, Julius - mondta csipkelődve a tüzes ember.
  Az apám megint ránk pillantott, és némán kérlelt minket arra, hogy fussunk. Egyik felem képtelen volt valóságként elfogadni azt, amit most láttunk. Talán nem vagyok magamnál, és ez egy rémálom. Mellettem Sadie felkapott egy darab követ.
 - Hányat? - kérdezte gyorsan az apám, miközben magán próbálta tartani a tüzes ember figyelmét. - Hányat szabadítottam ki?
 - Miért, persze mind az ötöt - mondta a tüzes ember, mintha egy gyereknek magyarázna. - Tudhattad volna, hogy mi egy csomagban járunk, Julius. Hamarosan még többeket fogok kiszabadítani, és ők hálásak lesznek. Megint királynak fognak nevezni.
 - A Démon Napok - mondta az apám. - Meg fognak állítani még azelőtt, hogy túl késő lenne. 
  A tüzes férfi felnevetett.
 - Azt hiszed, a Ház meg tud állítani? Azok az öreg bolondok még csak abba sem tudják hagyni a veszekedést egymás között. Most engedd, hogy a történet újraíródjon. És most te soha nem fogsz felemelkedni!
  A tüzes ember intett egyet a kezével. A kék kör Apu lábánál feketére változott. Apu a cuccai után nyúlt, de azok elcsúsztak tőle a földön.
 - Viszlát, Ozirisz - mondta a tüzes ember. Egy újabb kézlegyintésével előidézett egy világító koporsót az apánk köré. Először szinte alaktalan volt, de ahogy Apu oldalait verte az öklével és mocorgott, egyre inkább rásimult, majd végül kézzel foghatóbbá vált - egy arany, egyiptomi szarkofág, ékkövekkel kirakva. Az apám utoljára a szemembe nézett, és azt tátogta: Fuss!, mielőtt a koporsó belesüllyedt a padlóba, mintha az vízből lett volna.

2. fejezet I. rész

C a r t e r

2. Robbanás Karácsonyra

  Jártam már a British Múzeumban. Valójában több múzeumban jártam már életemben, mint azt be merném vallani - attól aztán totális okostojásnak tűnnék. 

 [Ez Sadie a háttérben, azt üvöltözi, hogy tényleg okostojás vagyok. Köszi, hugi.]

  Mindegy, a múzeum zárva volt, és a villanyok le voltak kapcsolva odabent, de a kurátor és két biztonsági őr várt ránk a lépcsőkön. 
 - Dr. Kane! - a kurátor egy kissé pocakos ember volt olcsó öltönyben. Azt hiszem, láttam már múmiákat több hajjal és szebb fogsorral. Úgy rázta meg az apám kezét, mintha valamilyen rocksztárral találkozott volna. 
 - A legutóbbi írása Imhotepről - briliáns! Fogalmam sincsen, hogyan fordította le azokat a varázsigéket!
 - Im-ho-kicsoda? - motyogta nekem Sadie.
 - Imhotep - válaszoltam. - Főpap, építész. Vannak, akik azt állítják róla, hogy mágus volt. Ő tervezte az első lépcsős piramis tervezője. Tudod.
 - Nem tudom - mondta Sadie. - Nem érdekel. De azért kösz.
  Apu megköszönte a kurátornak, hogy ünnepnapon fogad minket. Aztán a vállamra tette az egyik kezét.
 - Dr. Martin, szeretném ha megismerné Cartert és Sadie-t.
 - Á! A fiad, természetesen, és... - a kurátor kérdőn vizslatta a húgom. - És az ifjú hölgy?
 - A lányom - mondta Apu.
  Dr. Martin egy pillanatra lefagyott. Tök mindegy, milyen nyíltnak vagy udvariasnak gondolják magukat az emberek, egy pillanatra mindig összezavarodnak, amikor rájönnek, hogy Sadie is a családunk tagja. Gyűlölöm, de az évek alatt megszoktam.
  A kurátor újra mosolyogni kezdett. 
 - Igen, igen, természetesen. Erre tessék, Dr. Kane. Miénk a megtisztelés!
  A biztonsági őrök bezárták mögöttünk az ajtót. Elvették a csomagjainkat, és az egyikük Apu munkatáskája után nyúlt.
 - Á, nem kell - mondta Apu apró mosoly kíséretében. - Ezt inkább magamnál tartanám.
  Az őrök az előcsarnokban maradtak miközben mi követtük a kurátort a Nagy Csarnokba. Így, este, kifejezetten baljóslatú volt. A halovány fény, ami az üvegkupolán keresztül behatolt pókhálómintát festett a padlóra és a falakra. A lépésein csattogtak a fehér márvány padlózaton. 
 - Tehát - mondta Apu. - A kő.
 - Igen! - válaszolta a kurátor. - Bár nem tudom, milyen új információkkal szolgálhatna még. Halálra tanulmányozták már - a leghíresebb leletünk, természetesen.
 - Természetesen - mondta Apu. - De meg fogsz lepődni.
 - Miről beszélnek? - suttogta oda nekem Sadie.
  Nem válaszoltam neki. Volt egy erős megérzésem arra vonatkozóan, hogy miről beszélnek, de ötletem sem volt, Apu miért rángatott minket ide Szenteste, hogy megnézzük.   Inkább azon kezdtem gondolkodni, hogy mit akarhatott mondani nekünk Kleopátra Tűjénél - valamit az anyánkról és a haláláról. És miért nézegetett körbe-körbe, mintha arra számított volna, hogy azok a fura emberek a Tűnél újra felbukkannak. Be voltunk zárva egy múzeumba, körülvéve biztonsági őrökkel és high-tech biztonsági rendszerrel. Senki sem zavarhatott minket itt - legalábbis azt reméltem.
  Befordultunk az Egyiptomi Szárnyba. A falak mentén fáraók és istenek masszív szobrai sorakoztak, de az apám egy pillantásra sem méltatta őket, csak ment egyenesen előre, a fő attrakció felé egy középső terembe.
 - Gyönyörű - mormolta Apu. - És ez nem egy másolat?
 - Nem, nem - ígérte a kurátor. - Nem mindig hagyjuk kiállítva az eredetit, de ez egy különleges alkalom. Számodra az igazit tettük ki.
  Egy három láb magas és két láb széles, tömör, szürke kőtáblát bámultunk. Egy talapzatra állították, és be volt zárva egy vastag üvegdobozban. A sima kőfelszínbe háromféle nyelven véstek írásjeleket. Legfölül ókori egyiptomi képírást láttunk - hieroglifákat. A középső részben... meg kellett dolgoztatnom az agyam, hogy eszembe jusson, minek is hívta az apám: demotikus, egy fajta írás abból az időszakból, amikor a görögök fennhatósága alatt állt Egyiptom, és  egy csomó görög szó keveredett az egyiptomi nyelvbe. Az utolsó sorok ógörögül voltak. 

2. fejezet III. rész

 Leláncolni a kurátor irodáját nem volt nehéz. De amint végeztünk, visszanéztünk arra, amerről jöttünk, és kék fényt láttunk kiszűrődni az egyiptomi részlegről, mintha az apánk egy óriási, világító akváriumot szerelt volna fel éppen. Sadie tekintete az enyémbe fúródott.
 - Most komolyan, van fogalmad arról, mit csinál?
 - Nincs - válaszoltam. - De elég furán viselkedett mostanában. Sokat gondolt Anyura. A fényképét...
  Nem akartam többet mondani. Szerencsére Sadie bólintott, mintha értené.
 - Mi van a munkatáskájában? - kérdezte a húgom.
 - Nem tudom. Azt mondta, soha ne nézzek bele. - válaszoltam. Sadie felvonta a szemöldökét.
 - És te soha nem tetted meg? Istenem, ez annyira te vagy, Carter. Reménytelen vagy.
  Meg akartam védeni magam, de ekkor egy rengés rázta meg a földet. Megriadva Sadie elkapta a karom.
 - Azt mondta nekünk, hogy maradjunk itt. Gondolom ezt a parancsát is teljesíteni akarod?
  Valójában ez az utasítás meglehetősen ésszerűnek tűnt számomra, de Sadie végigszaladt a termen, és én egy pillanatnyi gondolkodás után követtem őt. Amikor elértük az egyiptomi részleg bejáratát, lefagytunk.
 Az apánk a Rosette-i kő előtt állt, háttal nekünk. Egy kék körvonal húzódott körülötte, mintha valaki rejtett neoncsöveket kapcsolt volna be a padlóban. Levette a kabátját, a munkatáskája nyitva hevert a lábánál. Benne egy két láb hosszú fadoboz hevert, egyiptomi festményekkel díszítve.
 - Mi van a kezében? - súgta nekem Sadie. - Egy bumeráng?
  Ténylegesen, amikor Apu felemelte a kezét, láttam, hogy egy fehér, hajlított botot tart benne. Tényleg úgy nézett ki, mint egy bumeráng. De ahelyett, hogy elhajította volna, hozzáérintette a Rosette-i kőhöz. Sadie visszatartotta a lélegzetét. Apu a kőre írt. A bumeráng ahová hozzáért, kék vonalakat hagyott maga mögött a grániton. Hieroglifák. Semmi értelme nem volt az egésznek. Hogyan tudna világító szavakat írni egy bottal? De a képek tisztán kivehetőek voltak: szarvak egy x és egy doboz fölött. 
 - Nyitni - motyogta Sadie. Rábámultam, mert úgy tűnt, mintha lefordította volna a szót, de az lehetetlennek tűnt. Évekig Apu körül lófráltam, és még így is csak néhány hieroglifát tanultam meg. Piszok nehéz megtanulni őket. Apu felemelte a kezeit, aztán kántálni kezdett:
 - Wo-seer, i-ei - Ezzel két újabb hieroglifa jelent meg a kő felszínén. Akármennyire döbbentem is meg, felismertem az első szimbólumot. Egyiptomi holtak istenének neve volt.
 - Wo-seer - motyogtam. Sohasem hallottam így kiejtve, de tudtam, mit jelent. - Ozirisz.
 - Ozirisz, jöjj - mondta Sadie, mintha valamiféle transzba esett volna. Aztán tágra nyíltak a szemei. - Ne! - kiáltotta. - Apa, ne!
  Az apánk csodálkozva megfordult. Azt kezdte mondani:
 - Gyerekek... - de késő volt. A talaj felmordult. A kék fény fehérré fakult, és a Rosette-i kő szétrobbant.

2. fejezet II. rész

 - A Rosette-i kő - mondtam. 
 - Az nem egy PC program? - kérdezte Sadie.
  Meg akartam mondani neki, hogy milyen hülye, de a kurátor megelőzött egy ideges nevetés kíséretében.
 - Ifjú hölgy, a Rosette-i kő volt a kulcsa a hieroglifák megfejtésének! Napóleon serege talált rá 1799-ben, és...
 - Ó, igen - mondta Sadie unott hangon. - Már emlékszem.
  Tudtam, hogy csak azért mondja, hogy a pasas végre befogja, de az apánk nem hagyta annyiban.
 - Sadie - mondta akkor. - amíg meg nem ismerték ennek a kőnek a titkait, a halandók... hm... úgy értem, senki se tudta évszázadokig elolvasni a hieroglifákat. Egyiptom írott nyelvét teljesen elfeledték. Aztán egy angol férfi, Thomas Young, bebizonyította, hogy a Rosette-i kő három nyelvű szövege ugyanazt az üzenetet hordozza. Aztán egy francia, Champollion, átvette tőle a munkát, és végül feltörte a hieroglifák rejtélyes kódját.
  Sadie semmi érdeklődést nem mutatva a téma iránt tovább csámcsogott a rágóján.
 - Ha ilyen fontos, mi áll a szövegben?
  Apu megrántotta a vállát.
 - Semmi fontos. Nagyjából csak egy köszönőlevél V. Ptolemaiosz királyhoz néhány paptól. Amikor először kifaragták, nem volt jelentősége. De az évszázadok alatt... nagyon fontos szimbólummá vált. Ez talán a legerősebb kapocs az ókori egyiptomi és a modern világ között. Hülye voltam, hogy nem vettem észre előbb a benne rejlő lehetőségeket.
  A gondolatmenetét már nem tudtam követni, és úgy tűnt a kurátor sem.
 - Dr. Kane? - kérdezte a köpcös férfi. - Jól érzi magát?
  Apu vett egy mély levegőt.
 - Elnézést kérek, Dr. Martin. Csak... hangosan gondolkodtam. Megkérhetném, hogy emeljék fel az üveget? És jó lenne, ha esetleg ide tudná hozni az archívumból azokat az iratokat, amiket korábban kértem. 
  Dr. Martin bólintott. Bepötyögött egy kódot egy kis távvezérlőbe, és az üvegdoboz elülső oldala kinyílt. 
 - Bele fog telni néhány percbe, hogy előszedjem az iratokat - mondta Dr. Martin. - Bárki másnak csak habozva adnék teljes körű hozzáférést a kőhöz, úgy, ahogy maga kérte. De bízom abban, hogy maga óvatos lesz.  
  A férfi ránk, gyerekekre pillantott, mintha bajkeverők lennénk.
 - Óvatosak leszünk - ígérte Apu.
  Amint Dr. Martin léptei elhaltak, Apu felénk fordult, fanatikus pillantással.
 - Gyerekek, ez nagyon fontos. Kint kell maradnotok ebből a teremből - levette a válláról a munkatáskáját, és épp csak annyira cipzározta ki, hogy kivegyen belőle egy bicikliláncot és egy nagy lakatot belőle. - kövessétek Dr. Martint. Az irodáját a Nagy Csarnok végében, bal oldalt találjátok. Csak egy bejárata van. Amint bement, szorosan tekerjétek ezt a kilincsekre és szorosan zárjátok le. Késleltetnünk kell őt.
 - Azt akarod, hogy zárjuk be őt? - kérdezte Sadie, mostmár érdeklődve. - Brilliáns!
 - Apu - mondtam. - mi folyik itt?
 - Nincs időnk magyarázkodásokra - mondta Apu. - Egyedül most van csak esélyünk. Már jönnek.
 - Kik jönnek? - kérdezte Sadie. Apu megragadta a húgom vállát.
 - Kedvesem, szeretlek téged. És sajnálom... sok mindent sajnálok, de most nincs időnk. Ha ez működik, megígérem, hogy mindent jobbá teszek az életünkben. Carter, te vagy az én bátor fiam. Neked meg kell bíznod bennem. Ne felejtsétek el bezárni Dr. Martint. Aztán pedig nehogy bejöjjetek ebbe a szobába!

1. fejezet V. rész

A taxink a sorok közt kígyózva haladt a Temze partján. Amint elhagytuk a Waterloo hidat, Apu megszólalt. 
 - Sofőr, kérem álljon meg itt egy pillanatra. 
  A taxi félrehúzódott a Viktória rakpartnál.
 - Mi az, Apu? - kérdeztem.
  Az apám úgy szállt ki a kocsiból, mintha meg sem hallott volna. Amikor Sadie és én csatlakoztunk hozzá a járdán, épp Kleopátra Tűjét bámulta. Abban az esetben, ha még nem láttad: a Tű egy obeliszk, nem egy tű, és semmi köze sincs Kleopátrához. Azt hiszem, az angoloknak csak szimplán megtetszett a név hangzása, amikor Londonba hozták. Körülbelül hetven láb magas, ami nagynak tűnhetett az ókori Egyiptomban, de itt, a Temze partján, magas épületek közt kicsinek és szomorúnak tűnt. Elkocsikázhatsz akár mellette anélkül, hogy észrevennéd, hogy egy London városánál ezer évvel idősebb valamit hagytál épp el.
 - Istenem - Sadie mérgesen kezdett járkálni körbe-körbe. - Komolyan minden egyes műemléknél meg fogunk állni?
  Apu az obeliszk tetejét figyelte.
 - Újra látnom kellett - motyogta csak úgy magának. - Ahol megtörtént...
  Hideg szél fújt keresztül a folyón. Vissza akartam ülni a taxiba, de az apám kezdett megijeszteni. Soha nem láttam még ilyen szétszórtnak.
 - Micsoda, Apu? - kérdeztem. - Mi történt itt?
 - Ez az utolsó hely, ahol láttam őt.
  Sadie abbahagyta a mászkálást. Kérdőn nézett először rám, aztán Apura.
 - Várj egy pillanatot. Anyára gondolsz?
  Apu Sadie füle mögé simította néhány rakoncátlan hajtincsét, és a lány annyira megdöbbent, hogy még csak el sem tolta a kezét. Úgy éreztem, hogy az eső jéggé fagyasztott. Anyu halála mindig tabu volt. Azt tudtam, hogy Londonban halt meg egy balesetben. Tudtam azt is, hogy a nagyszüleim Aput hibáztatják miatta. De soha senki sem mondta el még nekünk a részleteket. Már feladtam, hogy Aput kérdezgessem róla, részben azért, mert mindig szomorú lett tőle, részben azért, mert mindig azt válaszolta:
 - Majd ha egy kicsit idősebb leszel - ami a világ legidegesítőbb válaszai közé tartozik.
 - Most azt mondod nekünk, hogy itt halt meg - jelentettem ki. - Kleopátra Tűjénél? Mi történt pontosan?
  Apu lehorgasztotta a fejét.
 - Apa! - Sadie ellenállt. - Minden nap elmegyek mellette, és te most azt mondod - hogy ez idő alatt végig - nem voltál képes elmondani ezt nekem?
 - Még mindig megvan a macskád? - kérdezte tőle Apu, ami elég hülye kérdés volt.
 - Hát persze, hogy még megvan! - fakadt ki Sadie. - Mi köze van ennek a kérdéseimhez?
 - És az amuletted?
  Sadie keze a nyakához vándorolt. Amikor kicsik voltunk, még mielőtt Sadie a nagyszüleinkhez költözött volna, Apu mindkettőnknek egyiptomi amuletteket adott. Az enyém egy Hórusz-szem volt, ami egy népszerű védelmező szimbólum az ősi Egyiptomban. Apu ráadásul még azt is állítja, hogy a modern gyógyszertár jele ennek az egyszerűsített változata, mert a gyógyszerek arra valók, hogy megvédjenek. Mindegy is, én mindig viseltem az amulettem a pólóm alatt, de úgy hittem, hogy Sadie már elveszítette vagy egyszerűen elhajította a sajátját. Legnagyobb meglepetésemre a húgom azonban bólintott:
 - Naná, hogy megvan még Apa, de ne váltsd el a témát! Nagyi mindig arról panaszkodik, hogy te okoztad Anya halálát! De ez nem igaz, ugye?
  Vártunk. Most az egyszer Sadie és én ugyanazt a dolgot akartuk - az igazságot.
 - Azon az éjszakán, amikor az anyátok meghalt - kezdte Apu. - itt, a Tűnél...
  Egy hirtelen villanás világította be a rakpartot. Megfordultam, félig vakon, és egy pillanatra megláttam két figurát: egy magas, sápadt férfit villás szakállal vajszínű köntösben és egy bronz barna bőrű lányt kék köntösben és fejkendőben - olyasmi ruhákban, amiket több százszor láttam Egyiptomban. Csak álltak ott, egymás mellett, alig húsz lábnyira tőlünk, minket figyelve. Aztán elhalt a fény. Az alakok elmosódtak. Amint a szemeim újra hozzászoktak a sötétséghez, már nem álltak ott.
 - Öö... - mondta Sadie idegesen. - Ti is láttátok?
 - Szálljatok be a taxiba. - mondta az apám, miközben a kocsi felé lökött minket. - Kifutunk az időből.
  Attól fogva, Apu egy kissé bezárkózott.
 - Ez a hely nem alkalmas arra, hogy beszélgessünk - mondta, miközben a háta mögé pillantott. Tíz extra fontot ígért a taxisnak, hogyha öt perc alatt eljuttat minket a múzeumhoz, és a taxi a lehető leggyorsabban száguldott.
 - Apu - próbálkoztam. - azok az emberek a folyónál...
 - És az a másik pasas, Amos - vágott a szavamba Sadie. - Ők valamiféle egyiptomi rendőrség tagjai?
 - Figyeljetek, mindketten - mondta Apu. - Mindkettőtök segítségére szükségem lesz ma este. Tudom, hogy nehéz, de türelmesnek kell lennetek. Megígérem, hogy mindent megmagyarázok amint bent vagyunk a múzeumban. Mindent megjavítok, ígérem.
 - Hogy érted? - makacskodott Sadie. - Mit kell megjavítanod?
  Apu vonásai többek voltak szomorúnál. Szinte bűntudat tükröződött bennük. Egy kis borzongás kíséretében elgondolkoztam azon, amit Sadie mondott: hogy a nagyszüleink őt okolják Anyu halála miatt. De nem beszélhet arról, vagy mégis? A taxis befordult a Great Russell utcára, és hirtelen lefékezett a múzeum főbejárata előtt.
 - Csak tegyétek azt, amit mondok - magyarázta nekünk Apu. - Amikor találkozunk a kurátorral, viselkedjetek normálisan. 
  Azon gondolkoztam, hogy Sadie sohasem viselkedik normálisan, de végül nem mondtam semmit se. 
  Kikászálódtunk a kocsiból. Összeszedtem a csomagjainkat miközben Apu egy köteg pénzt nyomott a taxis kezébe. Aztán valami furcsát csinált. Egy maréknyi apró vacakot - köveknek tűntek - szórt a hátsó ülésre, de túl sötét volt ahhoz, hogy tisztán lássam őket.
 - Folytasd az utat - mondta a sofőrnek. - Vigyél minket Chelsea-be.
  Ennek semmi értelme sem volt, hiszen már kiszálltunk a taxiból, de a sofőr elhajtott. Apura pillantottam, aztán a távolodó taxira. Mielőtt befordult volna a sarkon és eltűnt volna a szemünk elől, még megláttam a sötétben három homályos alakot a hátsó ülésen - egy férfit és két gyereket. Pislogtam. Nem lehetett, hogy a taxis ilyen hamar újabb fuvart szerezzen.
 - Apu...
 - A londoni taxik sohase maradnak sokáig üresen - mondta tárgyilagosan. - Gyertek gyorsan, gyerekek.
 Apu felszaladt a lépcsőn, keresztül a vaskapun. Egy másodpercig Sadie és én hezitáltunk.
 - Carter, mi folyik itt?
  Megráztam a fejem.
 - Nem vagyok biztos benne, hogy meg akarom tudni.
 - Hát, maradj idekint a hidegben, ha akarsz, de én nem megyek el magyarázat nélkül.
  A húgom megfordult, és apánk után szalad. Így, visszatekintve rá, jobb lett volna, futnom kellett volna. El kellett volna rángatnom onnan Sadie-t, és olyan messzire szaladnom vele, amennyire lehetséges. Ehelyett követtem őt a kapun keresztül.

1. fejezet IV. rész

 - Nekem... Nekem most mennem kell - mondta. Megigazította a kalapját és elindult lefelé az utcán. Az apánk utánanézett távoztában. Egyik kezével védekezőn átkarolta Sadie-t, míg a másikkal a hátán átvetett munkatáskájában kotorászott. Végül, amikor Amos eltűnt a sarkon túl, Apu megnyugodott. Kivette a kezét a táskájából és Sadie-re mosolygott.
 - Helló, kedvesem.
  Sadie eltolta őt magától.
 - Mostmár a kedvesed vagyok, mi? Késtél. A látogatási napodnak mindjárt vége! És mi volt ez az egész? Kicsoda Amos, és mi az a Per Ankh?
  Apu megmerevedett. Rám pillantott, mintha azt akarná megtudni, hogy mégis mennyit hallottunk.
 - Semmi - mondta. Megpróbált optimistának hangzani. - Nagyszerű esti programot találtam ki. Ki szeretne egy privát túrát a British Múzeumban?
  Sadie közém és Apu közé ült be hátra a taxiba. 
 - Ezt nem hiszem el - dörmögte. - Egy estét töltünk együtt, és te kutatni akarsz.
  Apu megpróbált mosolyogni.
 - Kedvesem, ez szórakoztató lesz. Az egyiptomi kollekció kurátora személyesen hívott meg minket...
 - Oké, nagy meglepetés - Sadie elfújt a szeme elől néhány vörös tincset. - Szenteste van, és mi elmegyünk megnézni néhány dohos, öreg, egyiptomi vacakot. Gondolsz valaha bármi másra, vagy csak a munkádra?
  Apu nem lett dühös. Sohasem haragszik meg Sadie-re. Csak kibámult az ablakon a sötétedő égre és az esőre.
 - Igen - mondta halkan. - Másra is szokásom gondolni.
  Amikor Apu csak így a semmibe bámult, tudtam, hogy anyánkra gondol. Az utóbbi pár hónapban ez sokszor előfordult. Volt, hogy besétáltam a hotelszobánkba, és az ágyon ülve találtam, amint Anyu fényképét nézi meredten a telefonja képernyőjén. Az anyukánk szépen mosolyog azon a képen, a haját egy fejkendő fedi, kék szemei csillogása erősen elüt a sivatagos háttértől. Olyan is volt, hogy elmentünk egy ásatásra, és Apu a horizontot kezdte bámulni, és én tudtam, hogy arra emlékszik vissza, hogyan találkozott vele először - két fiatal tudós a Királyok Völgyében, egy ásatáson, miközben egy elveszett sírhelyet próbáltak megtalálni. Anyu egy antropológus volt, aki ősi DNS-ek után kutatott. Apu ezerszer elmesélte már ezt a történetet. 

1. fejezet III. rész

- Késett a gépünk - mondtam neki. Erre ő kipukkasztott egy rágógumi-buborékot, megdörzsölte Muffin fejét, és bekiabált a házba.
 - Nagyi, megyek el!
  Valahonnan a házból Faust nagymama mondott valamit, amit nem tudtam tisztán kivenni, valószínűleg azt, hogy:
 - Ne engedd be őket semmiképp!
  Sadie bezárta az ajtót és úgy mért végig engem, mintha egy döglött egér lennék, akit a macskája hurcibált elé.
 - Tehát megint itt vagy.
 - Aha.
 - Akkor gyere - Sadie sóhajtott egyet. - Haladjunk a dologgal.
  Ő már csak ilyen volt. Semmi "Heló, hogy voltál az elmúlt hat hónapban? Örvendek, hogy látlak!" vagy valami hasonló. De ez teljesen rendben volt számomra. Amikor valakit csak évente kétszer lát az ember, az inkább valamilyen távoli kuzinnak tűnik, mint a testvérének. Semmi közös nem volt bennünk a szüleinken kívül.
  Lecammogtunk a lépcsőkön. Éppen azon gondolkoztam, hogy olyan szaga van, mint az öregemberek házának és a rágógumi illatának keveréke, amikor hirtelen megtorpant, és belefutottam.
 - Az meg ki? - kérdezte. 
  Már majdnem elfeledkeztem a viharkabátos illetőről. Ő és az apám az utca túloldalán álltak egy nagy, halott fa tövében, és mintha vitatkoztak volna. Apu háttal állt nekünk, de olyan karmozdulatokkal hangsúlyozta mondandóját, amiket csak különösen felkavart lelkiállapotban szokott alkalmazni. A másik férfi megrántotta a vállát és megrázta a fejét.
 - Nemtom - mondtam - Már akkor is itt volt, amikor megérkeztünk.
 - Ismerősnek tűnik - Sadie a homlokát ráncolta, mintha emlékezni próbálna. - Gyere már!
 - Apu azt akarja, hogy a taxiban várjuk meg - mondtam, bár tudtam, hogy nincs értelme. Sadie már elindult. Ahelyett, hogy egyenesen keresztülsétált volna az úton, fél házzal balra ment a járdán, autók mögött bujkált, és csak aztán ment át és kuporodott le egy kicsi kőfal mögé. Elkezdett az apánk felé settenkedni. Nem volt más választásom, követnem kellett őt, még ha ettől hülyének éreztem is magam. 
 - Hat év Angliában - motyogtam az orrom alatt. - és máris azt hiszi magáról, hogy James Bond női változata.
  Sadie anélkül megcsapott, hogy hátranézett volna, és folytatta útját előrefelé. Néhány lépés múlva a halott fa mögött ácsorogtunk. Hallottam, amint apám a túloldalon azt mondja:
 - ... muszáj, Amos. Tudod, hogy ez a helyes cselekedet.
 - Nem  - mondta a másik ember, aki feltehetőleg Amos volt. A hangja mély és egyenletes volt - nagyon ragaszkodó. Az akcentusa alapján amerikai származású. 
 - Ha én nem állítalak meg, Julius, ők fognak. A Per Ankh árnyéka rád vetül.
  Sadie felém fordult, és azt tátogta:
 - Per miccsoda?
  Ugyanolyan értetlenül csóváltam meg a fejem, mint a húgom.
 - Csak menjünk innen - suttogtam, mert biztos voltam abban, hogy hamarosan észrevesznek minket, és akkor nagy bajba keveredünk. Sadie, természetesen, tudomást sem vett rólam.
 - Nem tudják a tervem - mondta éppen az apám. - Mire kitalálják...
 - És a gyerekek? - kérdezte Amos. A nyakamon égnek álltak a szőrszálak. - Mi lesz velük?
 - Elrendeztem mindent a védelmükkel kapcsolatban - mondta Apu. - Amúgy is, ha én nem teszem ezt most meg, akkor mind veszélybe kerülünk. Most pedig hagyj.
 - Nem tehetem, Julius.
 - Akkor párbajozni szeretnél? - Apu hangja halálosan komolyan csengett. - Soha sem tudtál még legyőzni engem, Amos.
A Nagy Spatula Incidens óta nem láttam apámat ilyen erőszakosnak, és semmi kedvem nem volt azt megismételni, de a két férfi egy harc felé közeledett. Mielőtt reagálni tudtam volna, Sadie felugrott és elkiabálta magát:
 - Apu! - ezzel Sadie nekiugrott és megölelte, amivel nagyon meglepte őt, bár a másik férfi - Amos - sokkal döbbentebbnek tűnt. Olyan gyorsan lépkedett hátra, hogy a saját viharkabátja szélébe belebotlott. Levette a szemüvegét. Így azon kezdtem gondolkodni, hogy Sadie-nek igaza volt. Ismerősnek tűnt - mint egy régi, távoli emlék.

1. fejezet II. rész

Egy másik dolog is felkavart: Apu markolászta a dolgozó táskájának fogóját. Általában amikor ezt teszi, baj közeledik. Mint amikor fegyveresek támadtak egy kairói szállodánkra. Lövéseket hallottam az előtérből, és leszaladtam, hogy megnézzem az apámat. Mire odaértem, Apu éppen becipzározta a dolgozó táskáját nyugodtan, miközben három félájult fegyveres lógott a csillárról a bokájuknál fogva, a köpenyük lelógott, így kilátszott a boxeralsójuk. Apu azt mondta a hatóságoknak, hogy nem látott semmit, ezért végül hibás csillárfunkciókat hibáztatták.

  Máskor egy zavargásba kerültünk Párizsban. Apám megtalálta a legközelebbi parkoló autót, belökött a hátsó ülésre, és azt mondta, hogy hajoljak le. A padlólapnak lapultam, és szorosan behunytam a szemem. Hallottam Aput amint a táskájában kotorászott és magában dünnyögött, miközben a csőcselék odakint üvöltve tombolt és rombolt. Néhány perc múlva szólt nekem, hogy most már biztonságos felkelnem. Minden más kocsi az utcán fel lett borítva és kigyulladt. A mi kocsink frissen volt mosva és polírozva, és több húsz Eurós bankjegy volt az ablaktörlők alá dugdosva. A lényeg az, hogy tisztelni kezdtem a táskát. Ez volt a jó szerencsénk záloga. De amikor Apu a fogantyúját markolászta, akkor semmi jóra nem számíthattam.
  Keresztülautóztunk a városközponton, a nagyszüleim lakása felé. Elhaladtunk a Buckingham Palota aranyozott kapui előtt, és a kőoszlop előtt a Trafalgar Téren. London tök jó hely, de miután olyan sokáig utaztál, minden város egybeolvad. Más gyerekek, akikkel néha találkozom, mindig azt mondják:
 - Wow, tök szerencsés vagy, hogy ennyit utazhatsz. 
  De nem mintha lenne időnk várost nézni, vagy pénzünk, hogy stílusosan utazgassunk. Néha elég durva helyeken álltunk meg, és szinte soha sem maradtunk egy helyen néhány napnál tovább. Legtöbbször inkább számkivetettnek érzem magam, mint turistának. Úgy értem, nem hinnéd, hogy az apám munkája veszélyes volt. Olyan témákból tart előadásokat, mint "Az egyiptomi mágia tényleg képes lenne megölni?" és "A legkedveltebb büntetések az Alvilágban" és más hasonlókról, amiken még el sem gondolkodnál. De mint mondtam, van az a bizonyos másik oldala is. Mindig nagyon körültekintő - addig soha sem engedett be egy hotelszobába, amíg tüzetesen át nem vizsgálta. Sokszor csak berohan egy múzeumba, megkeres egy-két műalkotást, lejegyez róluk néhány sort, aztán már szalad is kifelé - mintha attól félne, hogy felveszik a biztonsági kamerát. 
  Egyszer, fiatalabb koromban, végigrohantunk a Charles de Gaulle reptéren, hogy felszálljunk egy last-minute járatra, és Apu addig nem nyugodott meg, amíg a gép fel nem szállt, és én megkérdeztem tőle, hogy mi elől menekül, és ő úgy nézett rám, mintha kihúztam volna egy gránát biztosítószegét. Egy pillanatra megrémültem, hogy elmondja a teljes igazságot. Aztán azt mondta: 
 - Carter, semmi elől nem menekülünk. - mintha a "semmi" a világ leggonoszabb dolga lenne. Ezután úgy döntöttem, talán jobb lenne, ha nem tennék fel ilyen kérdéseket. 
  A nagyszüleim, a Faustok, egy lakótelepen élnek a Canary Wharf negyedben, a Temze partján közvetlenül. A taxi a járdaszegélynél tett ki minket, és Apu megkérte a vezetőt, hogy várjon egy kicsit. Már félúton jártunk a ház felé, amikor apám megtorpant. Megfordult, és mögénk pillantott.
 - Mi az? - kérdeztem. Aztán megláttam egy viharkabátos férfit. Az utca túloldalán állt, egy halott fának dőlve. Hordóalakja volt, bőrszíne pedig a pörkölt kávééra emlékeztetett. A kabátja és hajszálcsíkos öltönye drágának tűnt. Hosszú haját befonta, és egy fekete kalapot húzott kerek lencséjű szemüvege elé. Egy jazz-zenészre emlékeztetett, olyasvalakire, akinek a koncertjére Apu valószínűleg elrángatott volna. Még így is, hogy nem láttam a szemeit, úgy éreztem, minket figyel. Akár apám egy régi barátja vagy kollégája is lehetett volna. Mindegy, hová mentünk, Apu mindig belebotlott olyan emberekbe, akiket ismert. De az már tényleg furcsa, hogy az az ember itt vár, a nagyszüleimnél. És nem tűnt túl boldognak.
 - Carter - mondta az apám. - menj tovább.
 - De...
 - Hozd ide a húgodat. A taxiban találkozunk.
  Apu átszelte az utcát, a viharkabátos ember irányában, így két választási lehetőséget hagyott nekem: hogy kövessem, és megtudjam, mi történik itt, vagy az, hogy megtegyem, amire kért. A kissé kevésbé veszélyes utat választottam. Elmentem a húgomért. Mielőtt még kopogtathattam volna, Sadie kinyitotta az ajtót.
 - Késtél, mint mindig - mondta a lány.
  Kezében a macskáját, Muffint tartotta, aki egy ajándék volt Aputól hat éve, mielőtt elmentünk volna. Muffinon sohasem látszott, hogy öregedett vagy nőtt volna. A szőre bolyhos sárga és fekete mintás volt, mint egy miniatűr leopárdé, sárga szemei mindig éberek, hegyes fülei pedig túl nagyok voltak a testéhez képest. Egy ezüst egyiptomi függő lógott a nyakörvéről. Egyáltalán nem hasonlított egy muffinra, de Sadie nagyon kicsi volt még, amikor elnevezte, tehát szerintem ezért nem kell semmi rosszat gondolni róla. 
  Sadie nem sokat változott tavaly óta.

  [Miközben felveszem ezt, a húgom mellettem áll, ragyogva, úgyhogy azt hiszem, óvatosan kell leírnom a kinézetét.]

  Sohasem gondolnád róla, hogy a húgom. Először is, Angliában él már olyan hosszú ideje, hogy ez az akcentusán is érződik. Másodjára, anyánkra ütött, aki fehér volt, ezért Sadie bőre sokkal világosabb az enyémnél. Egyenes haja karamellszínű, nem teljesen szőke, de nem is barna, amibe általában néhány rikító színű csíkot fest. Azon a napon bal oldalon volt egy pár darab vörös csíkja. A szemei kékek. Komolyan mondom. Kék szemek, pont mint Anyuéi. Csak tizenkettő, de pont olyan magas, mint én, ami nagyon zavaró. 
  Szokásához híven egy rágógumin csámcsogott, és kiöltözött az Apuval töltendő napjára. Koptatott farmer, bőrdzseki, és katonai bakancsok, mintha egy koncertre készülne, ahol el kéne taposnia néhány embert. Egy fejhallgató lógott a nyaka körül, arra az esetre, hátha untatnánk napközben.

  [Oké, nem ütött meg, tehát valószínűsíthetem, hogy elég jól leírtam.]