4. fejezet

S A D I E

4. Elrabolva egy Nem-annyira-idegen által

 Tökre bírom a családi összejöveteleket. Nagyon kellemes a volt az akkori is, a karácsonyi girlandok felaggatva a kályhára és egy szép kanna tea... és egy detektív a Scotland Yard-ról, aki készen áll arra, hogy letartóztasson. Carter a pamlagra rogyva szorongatta Apa munkatáskáját. Egy pillanatra elgondolkodtam, miért is engedték meg a rendőrök neki, hogy magánál tartsa. Bizonyítéknak vagy valami hasonlónak kellett volna lennie, ám úgy tűnt a felügyelő észre sem vette. 
 Carter rosszul festett - úgy értem, még rosszabbul, mint általában. De most őszintén, a srác soha sem járt normális suliba, és úgy öltözködött, mint egy ifjú professzor, khaki nadrágjával, fenék alá lógó pólójával és papucscipőjével. Nem rosszképű, gondolom. Megfelelően magas és a haja sem reménytelen. A szemei olyanok, mint Apáéi, és a barátnőim, Liz és Emma egy fénykép alapján azt mondák róla, hogy jóképű, de ezt elég keserű lenyelnem, mert (a) ő a bátyám, és (b) a barátnőim kissé őrültek. Amikor azonban a ruhákra került a szó... Hát, akkor Carter már rögtön veszít a vonzerejéből.

 [Ó, ne nézz már így rám, Carter. Tudod, hogy igazam van.]

 Mindenesetre nem szabadott volna olyan keménynek lennem vele. Apa eltűnése őt még jobban megviselte, mint engem.
 Nagyi és Papi két oldalról fogták közre Cartert. Mindketten nagyon idegesnek tűntek ültükben. A kanna tea és egy tányér keksz ki volt készítve az asztalra, de senki sem nyúlt hozzájuk. 
 Williams Főfelügyelő beparancsolt engem az egyetlen szabad székbe. Aztán elkezdett a kályha előtt fontoskodva mászkálni. Két másik rendőr állt a bejárati ajtó mellett - a nő korábbról és egy nagydarab pasas, aki a kekszeket méregette az asztalon. 
 - Mr. és Mrs. Faust - szólalt meg végül Williams Felügyelő. - Azt hiszem, a gyerekek nem hajlandóak megfelelően együttműködni. 
 Nagyi a ruhája szélét piszkálta. Nehéz elképzelni róla, hogy bármi köze van Anyához. Nagyi fakó és törékeny, mint egy ténylegesen öreg ember, míg Anya minden fotón olyan boldognak és élettelinek tűnik.
 - Ők csak gyerekek - sikerült kinyögnie végre. - Egészen biztosan nem vádolhatják be őket.
 - Bah - mondta Papi. - Badarság! Ez nem lehet igaz, felügyelő. Ők nem felelősek semmiért!
 Papi egy néhai rögbijátékos. Nagy, húsos karjai vannak, a pocakja iszonyatosan nagy a pólójához képest, és szemei mélyen ülnek az arcában, mintha valaki egyszer bemosott volna egy nagyot neki (hát, az igazat megvallva Apa évekkel ezelőtt tényleg bemosott neki egy nagyot, de az egy másik történet). Papi meglehetősen félelmetes kinézetű. Általában az emberek elhúzódtak az útjából, de Willams Felügyelő nem zavartatta magát. 
 - Mr. Faust - mondta a felügyelő. - Mégis mit gondol, mi lesz a reggeli lapok főcíme? 'Megtámadták a British Múzeumot. Tönkretették a Rosette-i Követ.' A maga veje...
 - Volt vejem - javította ki Papi.
 - ... valószínűleg elporladt a robbanásban, vagy elmenekült, és abban az esetben...
 - Nem menekült el! - Kiáltottam.
 - Tudnunk kell, hol tartózkodik - folytatta nyugodtan Williams felügyelő. - És az egyedüli szemtanúk, a maga unokái, nem hajlandóak elmondani az igazságot nekem.
 - De mi elmondtuk Önnek az igazságot - mondta Carter. - Apu nem halt meg. Keresztülsüllyedt a padlón. 
 Williams Felügyelő Papira pillantott, mintha azt akarná tudatni vele: Látja? Aztán Carterhez fordult.
 - Ifjú, az apád egy súlyos bűntettet követett el. Aztán itt hagyott benneteket, hogy ti bánjátok a következményeket...
 - Ez nem igaz! - Csattantam fel, hangom remegett a dühtől. Nem tudtam elhinni, hogy Apa szántszándékkal a rendőrség könyörületére hagyott minket, természetesen. De az a gondolat, hogy Apa elhagyott engem... hát, ahogy már említettem, érzékenyen ponton érint engem.
 - Drágám, kérlek - szólt rám Nagyi. - A felügyelő csak a munkáját végzi.
 - Rosszul teszi! - Mondtam erre.
 - Igyunk mindannyian egy csésze teát - ajánlotta Nagyi.
 - Nem! - Kiáltottuk egyszerre Carterrel, amitől egy kissé megsajnáltam Nagyit, ahogy ő gyakorlatilag elsüllyedt a pamlagon.
 - Vádat emelhetünk ellenetek - figyelmeztetett bennünket a felügyelő, felém fordulva. - Megtehetjük, és meg is fogjuk tenni...
 Azzal a felügyelő lefagyott. Pislogott néhányat, mintha elfelejtette volna, mit is csinált éppen. Papi homlokát ráncolta.
 - Öhm, felügyelő?
 - Igen... - Mormolta Williams Főfelügyelő. Benyúlt a zsebébe és kivett egy kicsi, kék könyvecskét - egy amerikai útlevelet. Odadobta Carter ölébe.
 - Deportálunk téged - jelentette ki a felügyelő. - 24 óra áll rendelkezésedre, hogy elhagyd az országot. Ha ezután még szükség lenne további kihallgatásodra, azt az FBI-on keresztül fogjuk intézni.
 Carter eltátotta a száját. Rám nézett, és ebből tudtam, hogy nem csak képzelődöm, hogy ilyen furcsa ez a helyzet. A felügyelő egy pillanat alatt megváltoztatta a véleményét. 
 Az előbb még le akart minket tartóztatni, ebben biztos voltam. Aztán egyszer csak, a semmiből, deportálja Cartert? Még a másik két rendőr is zavarodottnak tűnt.
 - Uram? - Kérdezte a rendőrnő. - Biztos, hogy...
 - Csendet, Linley. Ti ketten leléphettek. 
 A zsaruk hezitáltak, míg Willams nem tett egy elbocsátó mozdulatot a kezével. Aztán elmentek, és becsukták az ajtót maguk mögött.
 - Várjunk csak - mondta Carter. - Az apám eltűnt, és maga azt akarja, hogy hagyjam el az országot?
 - Az apád vagy meghalt, vagy egy szökevény jelenleg, fiam - mondta a felügyelő. - A deportálás még a legenyhébb lehetőség. Már meg is szervezve.
 - Kivel? - Tudakolta Papi. - Ki engedélyezte ezt?
 - A... - A felügyelő arcára újra kiült az a vicces, üres kifejezés. - A megfelelő hatóságokkal. Higgyenek nekem, jobb eshetőség, mint a börtön. 
 Carter túlságosan lehangoltnak tűnt ahhoz, hogy megszólaljon, de mielőtt még megsajnálhattam volna, Williams Felügyelő hozzám fordult.
 - Önnek is mennie kell, Miss.
 Ezzel az erővel akár egy kalapáccsal is megüthetett volna.
 - Deportálnak engem? - Kérdeztem. - De hát én itt élek!
 - Ön egy amerikai állampolgár, hölgyem. Jelen körülmények közt az a legjobb opció, hogy hazatér.
 Csak bámultam rá. Nem tudtam más hazát elképzelni magamnak, mint ezt a házat. A barátnőim az iskolában, a szobám, minden és mindenki, akit ismerek, itt volt.
 - Hová kéne mennem?
 - Felügyelő - szólalt meg remegő hangon Nagyi. - Ez nem igazságos. Nem hiszem el, hogy...
 - Adok időt Önöknek az elbúcsúzásra - szakította félbe a felügyelő. Aztán összeráncolta a homlokát, mintha nem értené saját cselekedeteit. - Nekem... nekem indulnom kell.
 Ennek semmi értelme sem volt, és mintha a felügyelő is észrevette volna ezt, de azért a bejárati ajtóhoz sétált. Amikor kinyitotta, majdnem kiugrottam a székemből, mert a feketébe öltözött ember, Amos, épp ott állt. Valahol útközben elhagyta a viharkabátját és a kalapját, de továbbra is ugyanazt a hajszálcsíkos öltönyt és körkörös lencséjű szemüveget viselte. Fonott hajában aranyozott gyöngyök csillogtak. 
 Azt gondoltam, a felügyelő mondani fog majd valamit, vagy kifejezi esetleg meglepetését, de pillantásra sem méltatta Amost. Elsétált mellette, ki az éjszakába.
 Amos bejött, és becsukta maga mögött az ajtót. Nagyi és Papi felálltak. 
 - Te - morogta Papi. - Tudhattam volna. Ha fiatalabb lennék, péppé vernélek.
 - Üdvözletem, Mr. és Mrs. Faust - mondta Amos. Aztán Carterre és rám nézett, mintha megoldandó problémák lennénk. - Itt az ideje, hogy elbeszélgessünk.
 Amos azonnal otthonosan érezte magát: lehuppant a pamlagra, és töltött magának egy csésze teát. Elnyammogott egy kekszet, ami meglehetősen veszélyes, mert Nagyi kekszei borzalmasak.
 Azt hittem, Papi feje fel fog robbanni. A feje paprikavörösre váltott. Amos háta mögé sétált, és felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni, de Amos továbbra is nyugodtan nyammogott a kekszen.
 - Kérlek benneteket, üljetek le. 
 És mindannyian leültünk. Ez volt a legfurcsább az egészben - mintha a parancsára vártunk volna mindannyian. Még Papi is leejtette a kezét, megkerülte a pamlagot, és undorodó arckifejezéssel lehuppant Amos mellé. 
 Amos beleszürcsölt a teájába, és nemtetszéssel vizslatott. Ez nem fair, gondoltam. Nem néztem ki olyan rosszul a körülményeket tekintetbe véve. Aztán Carterre pillantott, és felmordult.
 - Szörnyű időzítés - motyogta. - De nincs más lehetőség. Velem kell jönniük.
 - Megbocsátana? - Mondtam. - Nem megyek én sehová egy furcsa idegennel, akinek kekszes az arca!
 Ténylegesen volt néhány kekszmorzsa az arcán, de nem nagyon érdekelte, mert nem söpörte le őket.
 - Én nem vagyok idegen, Sadie - mondta. - Nem emlékszel rám?
 Hátborzongató volt hallani, hogy ilyen családias hangnemet üt meg velem szemben. Úgy éreztem, ismernem kéne őt. Carterre pillantottam, de ő is épp olyan értetlennek tűnt, mint amilyen én voltam.
 - Nem, Amos - mondta remegve Nagyi. - Nem viheted magaddal Sadie-t. Volt egy megállapodásunk. 
 - Julius megszegte azt a megállapodást ma este - mondta Amos. - Tudjátok, hogy nem gondozhatjátok tovább Sadie-t - azután, ami ma történt, semmiképp. Az az egyetlen megmaradt esélyük, hogy velem jönnek.
 - Miért mennénk mi veled bárhová is? - Kérdezte Carter. - Majdnem harcba keverdtél Apuval!
 Amos a munkatáskára pillantott Carter ölében.
 - Látom megtartottad apád táskáját. Az jó. Szükséged lesz rá. Ami pedig a harcokat illeti, Julius és én elég sokat műveltük őket. Ha nem vetted volna észre, Carter, meg akartam akadályozni, hogy valami meggondolatlanságot cselekedjen. Ha rám hallgatott volna, ez az egész szituáció elkerülhető lett volna.
 Nem értettem mit akart ezzel, de Papi látszólag megértette.
 - Te és a babonáid! - Mondta. - Megmondtam neked, hogy nem kérünk belőlük.
 Amos a hátsó teraszunkra mutatott. Az üvegajtókon keresztül látni lehetett a fények játékát a Temze vízfelszínén. Meglehetősen szép látvány volt éjszakánként, amikor nem lehetett látni a sötétben, milyen lerobbant is a házak némelyike. 
 - Babonák, mi? - Kérdezte Amos. - És mégis egy olyan házban laktok, ami a folyó keleti oldalán van.
 Papi még jobban elvörösödött.
 - Az Ruby ötlete volt. Azt gondolta, ez majd meg fog minket védeni. De sok dologban tévedett, nem? Megbízott Juliusban és benned, példának okáért!
 Amos teljesen nyugodtnak tűnt. Érdekes illata volt - mint a régi időknek, kopál és borostyán, mint a tömjént árusító boltoknak a Covent Gardenben. Befejezte a teáját, és egyenesen Nagyi szemébe nézett.
 - Mrs. Faust, maga tudja, mi kezdődik épp el. A rendőrség miatt kell a legkevésbé aggódniuk. 
 Nagyi nyelt egy nagyot.
 - Te... Te tényleg megváltoztattad a felügyelő döntését. Te tetted vele, hogy deportálni akarja Sadie-t.
 - Vagy ez, vagy letartóztatja a gyerekeket - mondta Amos.
 - Várj egy pillanatot - mondtam. - Te megváltoztattad Williams Felügyelő döntését? Hogyan? 
 Amos megvonta a vállát.
 - Nem permanens. Sőt, sietnünk kéne, hogy egy órán belül New Yorkba érjünk, mielőtt még elkezd azon gondolkozni, miért is engedett titeket szabadon. 
 Carter hitetlenkedve felnevetett.
 - Nem juthatsz el egy óra alatt Londonból New Yorkba. Még a leggyorsabb repülő sem...
 - Nem - értett egyet vele Amos. - Nem bizony. Nem repülővel megyünk.
 Visszafordult Nagyihoz, mintha mindent lerendezett volna épp.
 - Mrs. Faust, Carternek és Sadie-nek csak egy biztonságos lehetősége van. Maga tudja ezt. Eljönnek velem a brooklyni kastélyba. Ott meg tudom védeni őket.
 - Van egy kastélyod - mondta Carter. - Brooklynban.
 Amos egy vidám mosolyt villantott rá. 
 - A családi kastély, bizony. Ott biztonságban lesztek.
 - De az apánk...
 - Rajta egyelőre nem tudunk segíteni - mondta szomorkásan Amos. - Sajnálom, Carter. Később majd elmagyarázom, de Julius azt szeretné, ha biztonságban lennétek. Ahhoz pedig gyorsan kell mozognunk. Azt hiszem, én vagyok már csak nektek. 
 Ez egy kicsit nyers volt tőle, gondoltam. Carter Nagyira és papira nézett. Aztán rosszkedvűen bólintott. Tudta, hogy nem akarják őt ott látni. Az apánkra emlékeztette őket mindig. És igen, ez egy igazán hülye indok volt arra, hogy miért nem fogadták be az unokájukat, de ez van.
 - Hát, Carter azt csinálhat, amit akar - szólaltam meg. - De én itt lakom. És nem megyek sehová egy idegennel, igaz?
 Nagyira néztem megerősítésért, de ő a csipketerítőt nézegette inkább az asztalon, mintha hirtelen valami nagyon érdekeset talált volna rajta. 
 - Papi, biztos...
 De ő sem mert a szemembe nézni. Amoshoz fordult inkább. 
 - Ki tudod juttatni őket az országból?
 - Várj! - Ellenkeztem.
 Amos felállt, és lesöpörte magáról a morzsákat. A terasz üvegajtajához lépett, és kinézett a folyóra.
 - A rendőrök hamarosan visszatérnek. Azt mondjatok nekik, amihez csak kedvetek van. Nem fognak a nyomunkra akadni.
 - El fogsz rabolni minket? - Kérdeztem megütközve. Carterre néztem. - Te elhiszed ezt?
 Carter a vállára vette a munkatáskát. Úgy állt, mintha bármelyik pillanatban képes lenne elindulni. Valószínűleg csak ki akart már menni Nagyi és Papi házából. 
 - Hogy tervezel eljutni New Yorkba egy óra alatt? - Kérdezte Amost. - Azt mondta, nem repülővel.
 - Nem bizony - értett egyet vele Amos. Az üvegre fektette ujjait, és rajzolnt velük valamit - egy újabb vacak hieroglifát. 

 - Egy hajó - mondtam - aztán észrevettem, hogy fennhangon lefordítottam, amire elviekben nem vagyok képes. Amos a szemüveglencséi fölött átnézve vizslatott engem.
 - Hogyan...
 - Úgy értem az az utolsó kis jel hasonlít egy hajóra - fecsegtem ki. - De ez nem lehet az, amire ki akarsz lyukadni. Ez nevetséges.
 - Nézd! - Kiáltotta Carter. Odanyomakodtam mellé a teraszajtóhoz. Lent a rakpartnál egy hajó volt kikötve. De nem egy normális hajó, amire gondolnátok. Egy egyiptomi nádhajó volt, két égő fáklyával az orrban, és egy nagy kormánylapáttal a hajófarban. Egy alak állt fekete viharkabátban és kalapban - valószínűleg Amos - a kormányrúdnál. Most az egyszer beismerem, hogy szóhoz sem jutottam.
 - Azon fogunk utazni - mondta Carter. - Brooklynba.
 - Jobb lenne, ha máris indulnánk - mondta Amos.
 Visszafordultam a nagymamámhoz.
 - Nagyi, kérlek!
  Letörölt egy könnycseppet az arcáról.
 - A te érdekedben történik, drágám. Magaddal vihetnéd Muffint.
 - Á, igen - mondta Amos. - Nem feledkezhetünk el a macskáról.
 A lépcső felé fordult. Erre a végszóra Muffin levágtatott az emeletről és egy leopárd foltos villanásként a karomba ugrott. Ezelőtt még soha sem csinált ilyet.
 - Ki vagy te? - Kérdeztem Amost. Egyértelmű volt, hogy lassacskán kifogyok a lehetőségekből, de válaszokat azért akartam. - Nem mehetünk csak úgy el egy idegennel.
 - Nem vagyok idegen - Amos rám mosolygott. - Én családtag vagyok.
 És hirtelen visszaemlékeztem az arcára, miközben lemosolyog rám, és azt mondja:
 "Boldog születésnapot, Sadie." - Egy olyan távoli emlék, hogy már szinte elfelejtettem.
 - Amos nagybácsi? - Kérdeztem dadogva.
 - Úgy bizony, Sadie - mondta. - Julius öccse vagyok. Most gyertek. Hosszú út áll még előttünk.

3. fejezet IV. rész

 Kibámultam a sötét utcára. Hirtelen a hidegrázás minden eddiginél rosszabbra fordult. Arra a halott fára koncentráltam, ahol korábban Apával találkoztam. Ott állt alatta most, az utcai lámpa halványsárga fénykörében, felnézve rám az a bizonyos kövérkés pasas viharkabátban és körlencséjű szemüvegben meg kalapban - az, akit Apa Amosnak hívott. 
  Azt hiszem meg kellett volna ijednem kissé attól, hogy egy különös férfi figyel engem az éjszaka sötétjéből. De az arckifejezése teli volt aggodalommal. És valahonnan ismerősnek tűnt. Kezdtem beleőrülni abba, hogy nem jut eszembe, honnan is. 
 Mögöttem a felügyelő megköszörülte a torkát. 
 - Sadie, senki sem vádol téged a múzeumbéli támadás miatt. Megértjük, ha akaratod ellenére rángattak bele ebbe az egészbe.
 Elfordultam az ablaktól.
 - Akaratom ellenére? Én zártam be a kurátort az irodájába.
 A felügyelő szemöldökei újfent elkezdtek ráncba szaladni.
 - Akárhogy is történt, biztosan nem voltál teljesen tisztában azzal, mit tervez tenni apád. Valószínűleg a bátyád azonban benne volt.
 Felhorkantottam.
 - Carter? Ugyan kérem.
 - Tehát eltökélted, hogy őt is véded. Egy megfelelő testvérnek tartod, igaz?
 Nem tudtam elhinni. Pofán akartam csapni a férfit.
 - Mit is kéne, hogy ez jelentsen? Azért, mert nem hasonlít rám?
 A felügyelő pislogott.
 - Én csak úgy értettem...
 - Tudom, mit akartál ezzel. Természetes, hogy ő a bátyám!
 Williams Felügyelő békítőleg felemelte kezeit, de én tovább dühöngtem. Akármennyire is idegesített Carter, gyűlöltem, amikor az emberek úgy gondolták, nincs köztünk rokoni kapcsolat, vagy furcsán néztek apámra, amikor azt mondta hármunkra, egy család vagyunk - mintha valami rosszat tettünk volna. Az a hülye Dr. Martin a múzeumban. Williams Felügyelő. Minden alkalommal ez történt, amikor Apa, Carter és én együtt voltunk. Minden egyes hülye alkalommal.
 - Sajnálom, Sadie - mondta a felügyelő. - Csak biztosra akarok menni abban, hogy szétválasztjuk a bűnöset az ártatlantól. Sokkal egyszerűbb lenne mindenkinek, ha együttműködnél. Bármiféle információ. Bármi, amit az apád mondott. Emberek, akikkel beszélt, vagy akiket emlegetett.
 - Amos - fakadtam ki. - Találkozott egy Amos nevű pasassal. 
 Williams Felügyelő sóhajtott.
 - Sadie, az lehetetlen. Ebben teljesen biztosak vagyunk. Beszéltünk Amossal nem kevesebb, mint egy órája, és ő New Yorkban vette fel a telefont. 
 - Ő nincs is New Yorkban! - Kötöttem az ebet a karóhoz. - Ő itt van pontosan...
 Kinéztem az ablakon és Amos már el is tűnt. Annyira tipikus.
 - Az lehetetlen - mondtam.
 - Pontosan - mondta a felügyelő. 
 - De ő itt volt! - Kiáltottam fel. - Ki ő? Apa egyik kollégája? Honnan tudtátok hogy lehet felhívni?
 - Most komolyan, Sadie. Abbahagyhatnád már ezt a színészkedést.
 - Színészkedés?
 A felügyelő vizslatott egy darabig, mintha döntésre akarna jutni valamiben. Aztán megszólalt:
 - Már megtudtuk az igazságot Cartertől. Nem akartalak nagyon lelombozni, de ő már tényleg mindent elmondott nekünk. Megértette, hogy nincs értelme tovább védeni apátokat. Most már akár te is segíthetnél nekünk, és akkor ellened nem emelnénk vádakat. 
 - Nem szabadna hazudnia egy gyereknek! - Üvöltöttem, abban reménykedve, hogy a hangom lehallatszik a földszintre. - Carter soha nem szólna egy rossz szót se Apa ellen, és én sem fogok!
 A felügyelőben még annyi tisztesség sem volt, hogy nem is tűnt feszélyezettnek. A férfi összekulcsolta karjait.
 - Sajnálom, hogy így érzel, Sadie. Azt hiszem, itt az ideje hogy lemenjünk, és megbeszéljük a következményeket a nagyszüleitekkel.