C A R T E R
5. Megismerkedünk a Majommal
Itt Carter újra. Bocsi. Abba kellett hagynunk a felvevést egy kis időre, mert üldözött minket egy... hát, majd később elérünk oda is.
Sadie épp azt mesélte, hogyan indultunk el Londonból, igaz?
Tehát, követtük Amost a rakpartnál ringó, furcsa hajóhoz. Apu táskáját a karomban dédelgettem. Továbbra sem tudtam elhinni, hogy eltávozott. Bűnösnek éreztem magam amiatt, hogy nélküle megyek el Londonból, de egy dolgot elhittem, amit Amos mondott: Apun jelen pillanatban nem áll módunkban segíteni. Nem bíztam Amosben, de annyira rájöttem, hogy ha meg akarom tudni, mi is történt Apával, vele kell tartanom. Ő volt az egyetlen, aki úgy tűnt, hogy még tud is valamit.
Amos fellépett a nádhajóra. Sadie azonnal követte, de én hezitáltam egy kicsit. Láttam már ehhez hasonló hajókat a Níluson, de sohasem tűntek túl stabilnak.
Gyakorlatilag növényi rostokból volt összeszőve az egész - mint egy óriási, lebegő szőnyeg. Úgy gondoltam, a fáklyák az orrban nem éppen biztonságosak, mert ha nem süllyedünk el, akkor megégünk. A tatban, a kormányrúdnál egy kis ember állt, Amos viharkabátjában és kalapjában. A kalapot az arcába húzta, ezért nem tudtam kivenni vonásait. A kezei és a lábai eltűntek a kabát redőiben.
- Hogyan mozog ez az izé? - Kérdeztem Amost. - Nincs vitorlája.
- Bízz bennem - Amos felém nyújtotta kezét.
Az hideg volt, de amikor felléptem a fedélzetre, hirtelen melegben éreztem magam, mintha a fáklyafény egy védelmező buborékot vont volna fölénk. Sadie karjában Muffin szipogott és morgott.
- Foglaljatok helyet odabent - Ajánlotta Amos. - Az út lehet, hogy egy kicsit rázós lesz.
- Állni fogok inkább, kösz - Sadie a kis ember felé biccentett hátra. - Ki a vezetőd?
Amos úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.
- Mindenki kapaszkodjon!
Biccentett a kormányosnak, és a hajó meglódult előre.
Az érzés nehezen leírható volt. Ismered azt az érzést, amikor egy hullámvasúton ülsz, és a gyomrod bizsereg, amikor az szabadesésbe kezd? Ahhoz hasonlított, azt leszámítva, hogy nem estünk lefelé, az érzés mégsem múlt el. A hajó meghökkentő sebességgel száguldott. A város fényei összemosódtak, aztán egy sűrű köd kebelezett be bennünket. Furcsa hangok visszhangzottak a sötétben: csúszkálás és sziszegés, távoli sikolyok, hangok, amik számomra érthetetlen nyelveken suttogtak.
A bizsergés helyét émelygés váltotta fel. A hangok egyre hangosabbak lettek, míg végül én is majdnem sikítani kezdtem. Aztán a hajó hirtelen lassulni kezdett.
A hangok elhaltak, a köd felszállt. A városi fények visszatértek, vakítóbban, mint előtte. Fölöttünk egy híd szelte keresztül a folyót, sokkal magasabb, mint bármelyik londoni. A gyomrom felkavarodott. A bal oldalamon egy ismerős látkép tárult a szemem elé - a Chrysler Building, az Empire State Building.
- Lehetetlen - Mondtam. - Ez New York.
- Hogyan mozog ez az izé? - Kérdeztem Amost. - Nincs vitorlája.
- Bízz bennem - Amos felém nyújtotta kezét.
Az hideg volt, de amikor felléptem a fedélzetre, hirtelen melegben éreztem magam, mintha a fáklyafény egy védelmező buborékot vont volna fölénk. Sadie karjában Muffin szipogott és morgott.
- Foglaljatok helyet odabent - Ajánlotta Amos. - Az út lehet, hogy egy kicsit rázós lesz.
- Állni fogok inkább, kösz - Sadie a kis ember felé biccentett hátra. - Ki a vezetőd?
Amos úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.
- Mindenki kapaszkodjon!
Biccentett a kormányosnak, és a hajó meglódult előre.
Az érzés nehezen leírható volt. Ismered azt az érzést, amikor egy hullámvasúton ülsz, és a gyomrod bizsereg, amikor az szabadesésbe kezd? Ahhoz hasonlított, azt leszámítva, hogy nem estünk lefelé, az érzés mégsem múlt el. A hajó meghökkentő sebességgel száguldott. A város fényei összemosódtak, aztán egy sűrű köd kebelezett be bennünket. Furcsa hangok visszhangzottak a sötétben: csúszkálás és sziszegés, távoli sikolyok, hangok, amik számomra érthetetlen nyelveken suttogtak.
A bizsergés helyét émelygés váltotta fel. A hangok egyre hangosabbak lettek, míg végül én is majdnem sikítani kezdtem. Aztán a hajó hirtelen lassulni kezdett.
A hangok elhaltak, a köd felszállt. A városi fények visszatértek, vakítóbban, mint előtte. Fölöttünk egy híd szelte keresztül a folyót, sokkal magasabb, mint bármelyik londoni. A gyomrom felkavarodott. A bal oldalamon egy ismerős látkép tárult a szemem elé - a Chrysler Building, az Empire State Building.
- Lehetetlen - Mondtam. - Ez New York.
