Sadie pont olyan zöldnek tűnt, mint ahogy én is éreztem magam. Továbbra is Muffint babusgatta, akinek szemei csukva voltak. A macska mintha dorombolt volna.
- Az nem lehet - Mondta Sadie. - Csak alig pár percig utaztunk.
És mégis ott voltunk, felfelé siklottunk az East Riveren, áthaladtunk a Williamsburg Híd alatt. Egy kis kikötő mellett álltunk meg a folyó Brooklyn felőli partján. Előttünk egy ipari udvar terült el, tele fémhulladék kupacokkal és öreg építkezési felszereléssel. A közepén, közvetlenül a víz mellé építve egy hatalmas gyári raktár állt, telefirkálva graffitivel, bedeszkázott ablakokkal.
- Ez nem egy kúria - Mondta Sadie. Tényleg lenyűgöző megfigyelési képességei vannak.
- Nézd meg újra - Amos az épület tetejére mutatott.
- Hogy... Hogyan csináltad... - A hangom teljesen cserben hagyott. Nem voltam biztos benne, először miért nem láttam meg, de mostmár egyértelmű volt: egy ötemeletes kúria terpeszkedett a raktár tetején, mint egy torta második rétege. - Nem építhettél egy kúriát oda fel!
- Hosszú történet - Mondta Amos. - De egy privát helyre volt szükségünk.
- És ez a keleti part? - Kérdezte Sadie. - Mondtál valamit erről Londonban - hogy a nagyszüleim a folyó keleti partján laknak.
Amos elmosolyodott.
- Úgy van. Nagyon ügyes, Sadie. Az ókori időkben a Nílus jobb partja volt az élőké, ahol a Nap is felkelt. A holtakat a folyótól nyugatra temették. Balszerencsét, sőt veszélyt jelentett, ha ott laktál. Ez a szokás továbbra is erőteljesen él... a népünk körében.
- Népünk? - Kérdeztem, de Sadie közbevágott saját kérdésével.
- Tehát nem lakhatsz Manhattanben? - Kérdezte.
Amos homloka ráncba szaladt, miközben átnézett az Empire State Building tetejére.
- Manhattennek megvannak a maga problémái. A maga Istenei. A legjobb, ha külön vagyunk tőlük.
- Maga micsodái? - Követelt válaszokat Sadie.
- Semmi.
Amos elsétált a kormányos mellett. Levette az ember kalapját és kabátját - és alatta nem volt senki. A kormányos egyszerűen nem volt ott. Amos felvette kalapját, ráhajtotta karjára kabátját, és a raktár oldalába épített fémlépcső felé intett, ami egészen a tetőre épített kúriáig vezetett.
- Mindenki jöjjön a partra. És üdvözöllek titeket a Huszonegyedik Nome-ban.
- Milyen Gnóm? - Kérdeztem, miközben követtem felfelé a lépcsőn. - Mint azok a kicsi idegesítő félemberek?
- Mennyekre, nem - Válaszolta Amos. - Gyűlölöm a gnómokat. Szörnyen bűzlenek.
- De azt mondtad...
- Nome. N-O-M-E. Mint kerület, régió. Lehet, hogy úgy ismered, Nomosz. A kifejezés az ősi időkből származik, amikor Egyiptom 42 közigazgatási egységre volt felosztva. Manapság a rendszer kissé különböző. Világméretűvé váltunk. A világot 326 nomoszra osztottuk fel, Egyiptom, természetesen, az Első. New York és környéke a Huszonegyedik.
Sadie rám pillantott, és egyik mutatóujjával köröket rajzolgatott a halántékára.
- Nem, Sadie - Mondta Amos hátra sem fordulva. - Nem őrültem meg. De nektek még nagyon sok mindent meg kell tanulnotok.
Felértünk a lépcső tetejére. Felnézve a kúriára, nehéz volt értelmeznem, amit láttam. A ház vagy 15 méter magas volt, hatalmas homokkő tömbökből épült, hatalmas acél ablakkeretekkel. Hieroglifákat véstek az ablakok alá, és a falakat kivilágították, így egyfajta átmenetnek tűnt egy modern múzeum és egy ókori templom között. De a legfurább az egészben az volt, hogy ha oldalra pillantottam, az egész épület mintha eltűnt volna. Többször is kipróbáltam, hogy biztos legyek benne. Ha a szemem sarkából néztem rá, nem láttam. Kényszerítenem kellett a szemeimet, hogy ráfókuszáljanak újra, és ez hatalmas mentális erőmbe tellett.
Amos megállt a bejárat előtt, ami egy hatalmas garázsajtónak is elment volna - egy sötét, nehéz, vaskos fatábla, látható kulcslyuk vagy kilincs nélkül.
- Csak utánad, Carter.
- Um, hogyan...
- Mit gondolsz, hogyan?
Király, egy újabb rejtély. Már majdnem hangosan kimondtam, hogy mi lenne, ha Amos fejét használnánk faltörő kosnak, és meglátnánk mi történne, aztán újra rápillantottam az ajtóra, és egy furcsa érzés fogott el. Kinyújtottam a karom. Lassan, anélkül, hogy hozzáértem volna, felemeltem a kezem, és az ajtó követte a mozdulatom - addig emelkedett felfelé, míg eltűnt a plafonban.
Sadie teljesen letaglózottnak tűnt.
- Hogyan...?
- Nem tudom - Vallottam be, kicsit feszélyezetten. - Mozgásérzékelő, talán?
- Érdekes - Amos kissé felkavartnak tűnt. - Nem úgy csináltad, ahogy én tettem volna, de nagyon jó. Kiemelkedően ügyes.
- Köszi, gondolom.
Sadie megpróbált elsőként bejutni, de amint rálépett a küszöbre, Muffin panaszosan felnyávogott és kiugrott Sadie karjából.
Sadie hátrabotladozott.
- Ez meg mi volt, macsek?
- Oh, természetesen - Mondta Amos. - Elnézésedet kérem - Kezét a macska fejére helyezte, és nagyon formálisan azt mondta:
- Beléphetsz.
- A macskáknak spéci belépési engedély kell? - Kérdeztem.
- Különlegesek a körülmények - Mondta Amos, ami nem volt valami komoly magyarázat, de minden további utasítás nélkül besétált. Követtük, és most Muffinnak sem volt semmi baja.
- Uram Istenem... - Sadie-nek leesett az álla. Felpillantott a mennyezetre, és azt hittem, ki fog esni a rágó tátott szájából.
- Úgy bizony - Mondta Amos. - Ez a Nagyterem.
