Valami mocorgott az agyam hátuljában. Az a viharkabátos férfi, aki Apával veszekedett az utcán - ő mondott valamit a Per Ankh-ról.
Az ankh-ot úgy értette, mint az élet szimbólumát, és ha igen, mi is volt az a per? Valószínűleg nem az osztásjelre gondolt. Olyan érzésem támadt, hogyha láthatnám a Per Ankh szavakat hieroglifákkal leírva, tudnám, mit jelentenek.
Letettem a képet Anyáról. Előhalásztam egy ceruzát, és megfordítottam az egyik régi házi feladatom papírját. Azon merengtem, vajon mi történne, ha megpróbálnám lerajzolni a Per Ankh szavakat. Vajon csak úgy eszembe ötlene a helyes minta?
Amint hozzáérintettem a ceruzám hegyét a papírhoz, kinyílt az ajtóm.
- Miss Kane? - megfordultam és letettem a ceruzát. A rendőrfelügyelő homlokát ráncolva állt az ajtómban.
- Maga meg mit csinál?
- Matekot - válaszoltam.
A mennyezet a szobámban viszonylag alacsony, ezért a rendőrnek össze kellett görnyednie ahhoz, hogy be tudjon jönni. Egy bolyhosodó, szürkés öltöny volt rajta, ami tökéletesen illett szürke, ritkuló hajához és hamuképéhez.
- Nos akkor, Sadie. Én Williams főfelügyelő vagyok. Beszélgessünk egyet, rendben? Ülj le.
Nem ültem le, és ő sem tette, ami biztos idegesítette. Nehéz a helyzet magaslatán lenni, ha úgy össze kell görnyednek, hogy Quasimodónak tűnsz.
- Mondj el nekem mindent, kérlek - mondta. - attól fogva, hogy az apád idejött téged összeszedni.
- Már mindent elmondtam a rendőröknek a múzeumban.
- Még egyszer, ha nem bánja.
Tehát elmondtam neki mindent. Miért is ne? A bal szemöldöke egyre feljebb és feljebb szökött, miközben azokról a világító betűkről meg a kígyós botról beszéltem.
- Hát, Sadie - mondta Williams felügyelő. - Jó erős képzelőerőd van.
- Én nem hazudok, felügyelő. És azt hiszem, a szemöldöke épp meg akar szökni.
Megpróbált ránézni a szemöldökére, aztán megrázta inkább a fejét.
- Nos, Sadie, biztos vagyok benne, hogy ez nagyon nehéz neked. Megértem, hogy védeni akarod az apád hírnevét. De ő már elment...
- Úgy érti, egy szarkofágban belesüllyedt a padlóba - kötöttem az ebet a karóhoz. - Nem halt meg.
Williams felügyelő széttárta kezeit.
- Sadie, nagyon sajnálom. De muszáj rájönnünk, hogy miért tette az apád ezt a...
- Ezt a mit?
A felügyelő kínjában megköszörülte a torkát.
- Az apád elpusztított felbecsülhetetlen értékű leleteket, és úgy tűnik, megölte magát a folyamat során. Kifejezetten szeretnénk tudni, hogy miért.
Rábámultam.
- Azt mondja, az apám egy terrorista? Megőrült?
- Felhívtunk néhányat az apád ismerősei körül. Megértem, hogy a hozzáállása rossz irányba változott az anyátok halála óta. Visszahúzódó lett, és minden idejét a kutatásainak szentelte, és egyre több és több időt töltött Egyiptomban...
- Ő egy nyavalyás egyiptológus! Keresnetek kéne őt, nem pedig értelmetlen kérdésekkel bombázni engem!
- Sadie - mondta, és kihallottam a hangjából, hogy éppen erősen koncentrál arra, hogy ne pofozzon fel. Érdekes, ezt sokszor megkapom a felnőttektől. - Vannak Egyiptomban olyan szélsőséges csoportok, akik külföldre vitt egyiptomi leleteket tesznek tönkre. Ezek az emberek megkörnyékezhették apádat. Talán az ő állapotában egyszerű célpontjukká vált. Ha említett bármiféle neveket...
Elhúztam mellette az ablakhoz. Annyira mérges voltam, hogy alig tudtam gondolkozni. Nem hittem el, hogy Apa meghalt. Nem, nem, nem és nem. És hogy terrorista lenne? Kérlek. Miért ilyen hülyék a felnőttek? Mindig azt akarják, hogy mondd el az igazat, amikor pedig megteszed, nem hisznek neked. Mi értelme van ennek?
2015. július 28., kedd
3. fejezet II. rész
Apa gyakorlatilag elhagyott engem, amikor hat éves voltam. A nyaklánc volt az egyetlen kapcsolatom vele. Jobb napokon sokáig bámultam, és keserédesen gondoltam rá. Rosszabb napokon (amikből meglehetősen több volt) keresztülhajítottam a szobán, és átkozódva kiabáltam, hogy miért nincs velem, amit egész megnyugtatónak találtam. De végül mindig visszavettem.
Azonban a múzeumban történt furcsaságok között - és ezt nemcsak úgy kitaláltam - a nyaklánc felforrósodott. Majdnem levettem, de nem mertem, mert azon gondolkodtam, hátha tényleg meg tud védeni valahogy.
Jobbá teszem a dolgokat, mondta Apa, azzal a bűntudatos nézésével, amivel oly sokszor bámult engem. Hát, kolosszális tévedés volt ez, Apa. Mit gondolt? Azt akartam hinni, hogy mindez csak egy rossz álom volt: a világító hieroglifák, a kígyó-bot, a koporsó. Ilyesmi dolgok nem történhetnek meg. De tisztában voltam vele, hogy olyan félelmetes dolgot, mint a tüzes ember arca, , képtelen lennék álmodni. Azt mondta Carternek: "Hamarosan, fiú.", mintha le akarna minket vadászni. Már ettől a gondolattól remegni kezdett a kezem. Arról a megállásunkról sem tudtam megfeledkezni Kleopátra Tűjénél, ahogyan Apa látni akarta, mintha abból merítené a bátorságát, mintha a British Múzeumban történteknek közük lenne az anyámhoz.
A szemem végigpásztázta a szobámat, és megállapodott az asztalomon. Nem, gondoltam, nem fogom azt tenni. De odasétáltam és kinyitottam az egyik fiókját. Oldalra söpörtem néhány öreg gémkapcsot, cukorkákat, egy adag matekházit, amit elfelejtettem beadni, és néhány fotót rólam meg az osztálytársnőimről, Lizről és Emmáról, amint hülye sapkákat próbálunk fel a Camden Market-ben. És mindennek a legalján ott volt egy kép Anyáról.
Nagyinak és Papinak több tonna képük van róla. Van egy kis oltáruk a nappali egyik szekrényében - Anya gyerekkori rajzai, az érettségi után készült képei, a kedvenc ékszerei. Ez eléggé mentális. Eltökéltem kitartottam amellett az elképzelésem mellett, miszerint nem leszek olyan, mint ők, nem fogok a múltban élni. Alig emlékeztem Anyára, végül is, a halála pedig visszafordíthatatlan.
De egy képet mégis megtartottam róla. Anya és én látszódunk rajta, a házunknál,még Los Angelesben, nem sokkal azután, hogy megszülettem. Anya a kinn áll rajta a teraszunkon, a Csendes Óceán a háta mögött, kezében egy ráncos kis kupac, egy baba, akinek még fel kell nőnie ahhoz, hogy ténylegesen a te gyereked legyen. Baba énem nem ragadja meg az ember pillantását, de Anya lélegzetelállítóan szép, még rövidnadrágban és szakadt pólóban is. Szemei mélykékek voltak. Aranyszín haját hátrakötötte. A bőre tökéletesen csillogott. Mindig rossz érzéssel tölt el, ha az emberek hozzá hasonlítanak, mert még a hajam is úgy áll általában, mint egy szénakazal, és én az istenért sem vagyok képes érettnek és gyönyörűnek tűnni.
[Hagyd abba a somolygást, Carter.]
A fotót nem volt szívem kidobni, mert alig emlékeztem arra, amikor még mind együtt éltünk. De főképp egy Anya pólóján látható szimbólum miatt tartottam meg: egy egyiptomi élet-szimbólum - egy ankh. A halott anyám az élet szimbólumát viseli. Semmi sem lehetett ennél szomorúbb. De úgy mosolygott a kamerába, mintha ismert volna egy titkot. Mintha ő és az apám egy privát viccen mosolyognának.
Azonban a múzeumban történt furcsaságok között - és ezt nemcsak úgy kitaláltam - a nyaklánc felforrósodott. Majdnem levettem, de nem mertem, mert azon gondolkodtam, hátha tényleg meg tud védeni valahogy.
Jobbá teszem a dolgokat, mondta Apa, azzal a bűntudatos nézésével, amivel oly sokszor bámult engem. Hát, kolosszális tévedés volt ez, Apa. Mit gondolt? Azt akartam hinni, hogy mindez csak egy rossz álom volt: a világító hieroglifák, a kígyó-bot, a koporsó. Ilyesmi dolgok nem történhetnek meg. De tisztában voltam vele, hogy olyan félelmetes dolgot, mint a tüzes ember arca, , képtelen lennék álmodni. Azt mondta Carternek: "Hamarosan, fiú.", mintha le akarna minket vadászni. Már ettől a gondolattól remegni kezdett a kezem. Arról a megállásunkról sem tudtam megfeledkezni Kleopátra Tűjénél, ahogyan Apa látni akarta, mintha abból merítené a bátorságát, mintha a British Múzeumban történteknek közük lenne az anyámhoz.
A szemem végigpásztázta a szobámat, és megállapodott az asztalomon. Nem, gondoltam, nem fogom azt tenni. De odasétáltam és kinyitottam az egyik fiókját. Oldalra söpörtem néhány öreg gémkapcsot, cukorkákat, egy adag matekházit, amit elfelejtettem beadni, és néhány fotót rólam meg az osztálytársnőimről, Lizről és Emmáról, amint hülye sapkákat próbálunk fel a Camden Market-ben. És mindennek a legalján ott volt egy kép Anyáról.
Nagyinak és Papinak több tonna képük van róla. Van egy kis oltáruk a nappali egyik szekrényében - Anya gyerekkori rajzai, az érettségi után készült képei, a kedvenc ékszerei. Ez eléggé mentális. Eltökéltem kitartottam amellett az elképzelésem mellett, miszerint nem leszek olyan, mint ők, nem fogok a múltban élni. Alig emlékeztem Anyára, végül is, a halála pedig visszafordíthatatlan.
De egy képet mégis megtartottam róla. Anya és én látszódunk rajta, a házunknál,még Los Angelesben, nem sokkal azután, hogy megszülettem. Anya a kinn áll rajta a teraszunkon, a Csendes Óceán a háta mögött, kezében egy ráncos kis kupac, egy baba, akinek még fel kell nőnie ahhoz, hogy ténylegesen a te gyereked legyen. Baba énem nem ragadja meg az ember pillantását, de Anya lélegzetelállítóan szép, még rövidnadrágban és szakadt pólóban is. Szemei mélykékek voltak. Aranyszín haját hátrakötötte. A bőre tökéletesen csillogott. Mindig rossz érzéssel tölt el, ha az emberek hozzá hasonlítanak, mert még a hajam is úgy áll általában, mint egy szénakazal, és én az istenért sem vagyok képes érettnek és gyönyörűnek tűnni.
[Hagyd abba a somolygást, Carter.]
A fotót nem volt szívem kidobni, mert alig emlékeztem arra, amikor még mind együtt éltünk. De főképp egy Anya pólóján látható szimbólum miatt tartottam meg: egy egyiptomi élet-szimbólum - egy ankh. A halott anyám az élet szimbólumát viseli. Semmi sem lehetett ennél szomorúbb. De úgy mosolygott a kamerába, mintha ismert volna egy titkot. Mintha ő és az apám egy privát viccen mosolyognának.
3. fejezet I. rész
S A D I E
3. Bebörtönözve a macskámmal
[Add ide azt a nyomorék mikrofont.]
Hullo. Sadie beszél. A bátyám elég gáz történetmesélés terén. Sajnálatomat kell kifejeznem miatta. De most már veletek vagyok, tehát minden rendben van.
Nézzük csak. A robbanás. A Rosette-i kő billió darabban. Tüzes gonosz csóka. Apa bezárva egy koporsóba. Ijesztő Francia és Arab Lány a késsel. Mindketten kiütve. Oké.
Tehát amikor felébredtem, a rendőrség nyüzsgött mindenfelé, mint arra számíthattatok. Elválasztottak a bátyámtól. Nem mintha túlságosan bántott volna a dolognak az a része. Fájdalom vele lenni. De bezártak a kurátor irodájába évekre. És igen, ehhez a mi bicikliláncunkat használták fel. Kretének.
Összetörtem, természetesen. Éppen csak kiütött egy tüzes-mi-a-franc. Láttam, amint az apámat becsomagolták egy szarkofágba, és keresztülrepült a padlón. Megpróbáltam mindezt elmagyarázni a rendőröknek, de figyeltek rám? Á, dehogy.
És itt jön a legrosszabb: hosszasan rázott a hideg, mintha valaki jéghideg tűket nyomkodott volna a nyakam hátuljához. Akkor kezdődött, amikor ránéztem azokra a kéken világító szavakra, amiket Apa rajzolt a Rosette-i kőre, és én tudtam, mit jelentenek. Ez családi betegség talán? Az unalmas egyiptomi cuccokról való tudás lehet örökletes? Az én szerencsémmel tuti.
Sokkal azután, hogy a rágógumim elíztelenedett, egy rendőrnő végre elhozott a kurátor irodájából. Nem kérdezett semmit. Csak bedugott egy rendőrautóba és hazavitt. Még akkor sem beszélhettem Nagyival és Papival. A rendőrnő bedugott a szobámba, én pedig vártam. És vártam. Gyűlölök várni. Járkáltam. A szobám nem valami flancos, csak egy padlástér ablakkal, ággyal és asztallal. Nem sok mindent csinálhattam.
Muffin megszagolta a lábam, és a farka felállt, mint egy hajkefe nyele. Azt hiszem, nem szereti a múzeumok szagát. Fújt egyet, majd bemászott az ágyam alá.
- Köszi szépen - motyogtam.
Kinyitottam az ajtóm, de a rendőrnő előtte állt őrt.
- A felügyelő hamarosan Önnel is beszélni fog - mondta nekem. - Kérem, maradjon odabent.
Leláttam a földszintre - csak egy pillantást vetettem Papira, amint idegesen járkál összefont karral, miközben Carter a rendőrfelügyelővel beszélt a kanapén. Nem tudtam kivenni, mit mondanak.
- Kimehetnék a WC-re? - kérdeztem a kedves rendőrt.
- Nem - azzal az arcomba zárta az ajtót. Mintha felrobbanthatnám a WC-t. Most komolyan. Előhalásztam az iPod-om és végigpörgettem a lejátszólistám. Semelyik szám sem fogott meg. Undorodva az ágyamra hajítottam. Amikor túlságosan ideges vagyok a zenehallgatáshoz, az mindig rosszat jelent. Azon gondolkoztam, miért Cartert kérdezi ki először a rendőrség. Nem volt valami igazságos.
Szórakozottan elővettem az amulettem, amit Apa adott nekem. Soha sem voltam biztos benne, mit jelent a rajta levő szimbólum. Carteré egyértelműen egy szem volt, de az enyém egy kicsit egy angyalra hasonlított, vagy egy gyilkoló űrlényre. Miért kérdezte Apa, hogy megvan-e még? Hát persze, hogy megtartottam. Ez volt az egyetlen ajándék, amit nekem adott, hát Muffint kivéve, de ha a macska hozzáállását nézzük, még csak nem is hívhatjuk normális ajándéknak.
3. Bebörtönözve a macskámmal
[Add ide azt a nyomorék mikrofont.]
Hullo. Sadie beszél. A bátyám elég gáz történetmesélés terén. Sajnálatomat kell kifejeznem miatta. De most már veletek vagyok, tehát minden rendben van.
Nézzük csak. A robbanás. A Rosette-i kő billió darabban. Tüzes gonosz csóka. Apa bezárva egy koporsóba. Ijesztő Francia és Arab Lány a késsel. Mindketten kiütve. Oké.
Tehát amikor felébredtem, a rendőrség nyüzsgött mindenfelé, mint arra számíthattatok. Elválasztottak a bátyámtól. Nem mintha túlságosan bántott volna a dolognak az a része. Fájdalom vele lenni. De bezártak a kurátor irodájába évekre. És igen, ehhez a mi bicikliláncunkat használták fel. Kretének.
Összetörtem, természetesen. Éppen csak kiütött egy tüzes-mi-a-franc. Láttam, amint az apámat becsomagolták egy szarkofágba, és keresztülrepült a padlón. Megpróbáltam mindezt elmagyarázni a rendőröknek, de figyeltek rám? Á, dehogy.
És itt jön a legrosszabb: hosszasan rázott a hideg, mintha valaki jéghideg tűket nyomkodott volna a nyakam hátuljához. Akkor kezdődött, amikor ránéztem azokra a kéken világító szavakra, amiket Apa rajzolt a Rosette-i kőre, és én tudtam, mit jelentenek. Ez családi betegség talán? Az unalmas egyiptomi cuccokról való tudás lehet örökletes? Az én szerencsémmel tuti.
Sokkal azután, hogy a rágógumim elíztelenedett, egy rendőrnő végre elhozott a kurátor irodájából. Nem kérdezett semmit. Csak bedugott egy rendőrautóba és hazavitt. Még akkor sem beszélhettem Nagyival és Papival. A rendőrnő bedugott a szobámba, én pedig vártam. És vártam. Gyűlölök várni. Járkáltam. A szobám nem valami flancos, csak egy padlástér ablakkal, ággyal és asztallal. Nem sok mindent csinálhattam.
Muffin megszagolta a lábam, és a farka felállt, mint egy hajkefe nyele. Azt hiszem, nem szereti a múzeumok szagát. Fújt egyet, majd bemászott az ágyam alá.
- Köszi szépen - motyogtam.
Kinyitottam az ajtóm, de a rendőrnő előtte állt őrt.
- A felügyelő hamarosan Önnel is beszélni fog - mondta nekem. - Kérem, maradjon odabent.
Leláttam a földszintre - csak egy pillantást vetettem Papira, amint idegesen járkál összefont karral, miközben Carter a rendőrfelügyelővel beszélt a kanapén. Nem tudtam kivenni, mit mondanak.
- Kimehetnék a WC-re? - kérdeztem a kedves rendőrt.
- Nem - azzal az arcomba zárta az ajtót. Mintha felrobbanthatnám a WC-t. Most komolyan. Előhalásztam az iPod-om és végigpörgettem a lejátszólistám. Semelyik szám sem fogott meg. Undorodva az ágyamra hajítottam. Amikor túlságosan ideges vagyok a zenehallgatáshoz, az mindig rosszat jelent. Azon gondolkoztam, miért Cartert kérdezi ki először a rendőrség. Nem volt valami igazságos.
Szórakozottan elővettem az amulettem, amit Apa adott nekem. Soha sem voltam biztos benne, mit jelent a rajta levő szimbólum. Carteré egyértelműen egy szem volt, de az enyém egy kicsit egy angyalra hasonlított, vagy egy gyilkoló űrlényre. Miért kérdezte Apa, hogy megvan-e még? Hát persze, hogy megtartottam. Ez volt az egyetlen ajándék, amit nekem adott, hát Muffint kivéve, de ha a macska hozzáállását nézzük, még csak nem is hívhatjuk normális ajándéknak.
2015. július 12., vasárnap
2. fejezet V. rész
- Apu! - kiáltottam. Sadie elhajította a kövét, de az keresztülszáguldott a tüzes ember fején, semmi kárt sem téve benne.
A férfi megfordult, és egy szörnyű pillanatra megláttam az arcát a lángokban. Amit láttam, annak semmi értelme sem volt. Olyan volt, mintha valaki egymás tetejére zsúfolt volna két különböző arcot - az egyik majdnem emberi, halvány bőrrel, kegyetlen, éles vonásokkal és vörösen világító szemekkel, a másik mintha egy vadállaté lett volna, sötét szőrrel és hatalmas, éles agyarakkal. Rosszabbul nézett ki, mint egy kutya vagy egy oroszlán feje - egy olyan állaté, amilyet még sohase láttam. Azok a vörös szemek az enyémekbe mélyedtek, és tudtam, hogy meg fogok halni.
Mögöttem súlyos lépések zaja hallatszott a Nagy Csarnok felől. Utasítások hangzottak el. A biztonsági őrök, talán a rendőrök - de nem értek ide időben.
A tüzes ember ránk vetette magát. Az arcomtól néhány centiméterre azonban valami hátralökte. A levegőben elektromosság cikázott. Az amulett a nyakamban kényelmetlenül forró lett. A tüzes ember felszisszent, és sokkal óvatosabban kezdett méregetni.
- Tehát... te vagy az.
Az épület újra megremegett. A terem túloldalán a fal egy része vakító villanás kíséretében felrobbant. Két ember lépett keresztül a lyukon - a férfi és a lány, akit a Tűnél is láttunk, köpenyeik csapkodtak körülöttük. Mindkettejüknél botok voltak.
A tüzes ember vicsorgott. Még egyszer rám nézett, és azt mondta:
- Hamarosan, fiú.
Azzal az egész terem lángolni kezdett. Egy hőhullám kiszorította a tüdőmből az összes levegőt, és a földre rogytam.
Az utolsó dolog, amire emlékszem az, hogy a villás szakállú férfi és a kékben levő lány felettem állnak. Hallottam a biztonsági őrök szaladgálását és kiabálását, egyre közelebbről. A lány fölém guggolt, és előhúzott egy hosszú, hajlított pengéjű kést az övéből.
- Gyorsan kell cselekednünk - mondta a férfinak.
- Még nem - válaszolta az kissé ingerülten. Vaskos akcentusa franciának tűnt. - Biztosnak kell lennünk benne, mielőtt elpusztítjuk őket.
Lehunytam a szemeim, és öntudatlanságba zuhantam.
A férfi megfordult, és egy szörnyű pillanatra megláttam az arcát a lángokban. Amit láttam, annak semmi értelme sem volt. Olyan volt, mintha valaki egymás tetejére zsúfolt volna két különböző arcot - az egyik majdnem emberi, halvány bőrrel, kegyetlen, éles vonásokkal és vörösen világító szemekkel, a másik mintha egy vadállaté lett volna, sötét szőrrel és hatalmas, éles agyarakkal. Rosszabbul nézett ki, mint egy kutya vagy egy oroszlán feje - egy olyan állaté, amilyet még sohase láttam. Azok a vörös szemek az enyémekbe mélyedtek, és tudtam, hogy meg fogok halni.
Mögöttem súlyos lépések zaja hallatszott a Nagy Csarnok felől. Utasítások hangzottak el. A biztonsági őrök, talán a rendőrök - de nem értek ide időben.
A tüzes ember ránk vetette magát. Az arcomtól néhány centiméterre azonban valami hátralökte. A levegőben elektromosság cikázott. Az amulett a nyakamban kényelmetlenül forró lett. A tüzes ember felszisszent, és sokkal óvatosabban kezdett méregetni.
- Tehát... te vagy az.
Az épület újra megremegett. A terem túloldalán a fal egy része vakító villanás kíséretében felrobbant. Két ember lépett keresztül a lyukon - a férfi és a lány, akit a Tűnél is láttunk, köpenyeik csapkodtak körülöttük. Mindkettejüknél botok voltak.
A tüzes ember vicsorgott. Még egyszer rám nézett, és azt mondta:
- Hamarosan, fiú.
Azzal az egész terem lángolni kezdett. Egy hőhullám kiszorította a tüdőmből az összes levegőt, és a földre rogytam.
Az utolsó dolog, amire emlékszem az, hogy a villás szakállú férfi és a kékben levő lány felettem állnak. Hallottam a biztonsági őrök szaladgálását és kiabálását, egyre közelebbről. A lány fölém guggolt, és előhúzott egy hosszú, hajlított pengéjű kést az övéből.
- Gyorsan kell cselekednünk - mondta a férfinak.
- Még nem - válaszolta az kissé ingerülten. Vaskos akcentusa franciának tűnt. - Biztosnak kell lennünk benne, mielőtt elpusztítjuk őket.
Lehunytam a szemeim, és öntudatlanságba zuhantam.
2015. július 11., szombat
2. fejezet IV. rész
Amikor visszanyertem az eszméletem, az első dolog amit meghallottam, nevetés volt - szörnyűséges, vidám nevetés, ami összekeveredett a múzeum szirénáinak zajával.
Úgy éreztem magam, mintha áthajtott volna rajtam egy traktor. Kissé szédülve felültem, és kiköptem egy darab Rosette-i követ a számból. A kiállítótér romokban hevert. Néhol tűz égett. Óriási szobrok dőltek össze. A szarkofágok lerepültek a talapzatukról. A Rosette-i kő darabjai olyan erővel repültek szerte-széjjel, hogy beleágyazódtak a falakba, oszlopokba, és egyéb kiállítási tárgyakba. Sadie ájultan feküdt mellettem, de sértetlennek tűnt. Megráztam a vállánál fogva, és ő azt morogta:
- Ugh.
Előttünk, ahol a Rosette-i kő állt, a talapzat megfeketedett és füstölt. A padló is megfeketedett egy robbanás-mintázatban - kivéve azt a helyet, ahol Apu állt a kék körében. A mi irányunkba nézett, de nem úgy tűnt, mintha minket figyelne. Egy véres vágás futott keresztül a homlokán. Erősen szorította a bumerángját. Nem értettem, mit figyel. Aztán az a szörnyű nevetés megint felhangzott, és rájöttem, hogy pont előttem adja ki valami.
Valami állt köztünk és az apánk között. Először alig vettem ki - csak egy remegés a hőségben. De ahogy rákoncentráltam, felvett egy homályos alakot - egy férfi tüzes körvonalát. Magasabb volt Apunál, és a nevetése úgy vágott keresztül rajtam, mint egy láncfűrész.
- Ügyes - mondta az apámnak. - Nagyon ügyes volt ez, Julius Kane.
- Téged nem idéztelek meg! - Az apám hangja megremegett. Felemelte a bumerángot, de a tüzes ember egy csettintésére kiszállt a kezéből, és összetört a falnak csapódva.
- Engem sohasem idéznek meg, Julius - dorombolta a férfi. - De amikor kinyílik egy ajtó, fel kell készülni a keresztülsétáló vendégekre is.
- Menj vissza a Duatba! - üvöltötte az apám. - Velem van a Nagy Király ereje!
- Ó, de félelmetes - mondta a férfi cseppet sem lenyűgözve. - És még ha tudnád is használni azt az erőt, amit nem tudsz, akkor se voltál soha ellenfél nekem. Én vagyok a legerősebb. Most pedig osztozol az ő sorsában.
Semmit sem értettem, de azt tudtam, hogy segítenem kell az apámnak. Megpróbáltam felkapni a legközelebbi kődarabot, de az ujjaim dermedtek és tehetetlenek voltak a félelemtől. A kezeim tehát használhatatlanok voltak.
Apu szemével némán figyelmeztetett: Tűnjetek el! Észrevettem, hogy csak megpróbálja magán tartani a tüzes ember figyelmét, hogy én és Sadie el tudjunk menekülni észrevétlenül. Sadie továbbra is félig eszméletlen volt. Sikerült behurcolnom őt egy oszlop mögé, az árnyékba. Ellenkezni próbált, de fél kézzel befogtam a száját. Ettől magához tért. Meglátta, mi történik, és felhagyott a harccal.
A szirénák sikoltottak. Tűz nyaldosta a részleg bejáratát. Az őröknek idefelé kell tartaniuk, de nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz hír-e számunkra.
Apu letérdelt a földre, szemét ellenfelén tartva, és kinyitotta a faragott fadobozt. Kivett belőle egy radírméretű fadarabot. Motyogott valamit a bajsza alatt és a darabka egy vele egymagas fa bottá változott.
Sadie nyökögött valamit. Én sem hittem a szemeimnek, de a dolgok csak még furcsábbak lettek. Apu a tüzes férfi lábához hajította a botját, és az egy óriási kígyóvá változott - tíz láb hosszúvá, és olyan szélessé, mint amilyen én vagyok - rézszínű pikkelyekkel és vörösen izzó szemekkel. A tüzes férfira vetette magát, aki erőlködés nélkül elkapta a kígyót a nyakánál fogva. A férfi keze lángra lobbant, és a kígyó hamuvá égett.
- Ez egy jó régi trükk, Julius - mondta csipkelődve a tüzes ember.
Az apám megint ránk pillantott, és némán kérlelt minket arra, hogy fussunk. Egyik felem képtelen volt valóságként elfogadni azt, amit most láttunk. Talán nem vagyok magamnál, és ez egy rémálom. Mellettem Sadie felkapott egy darab követ.
- Hányat? - kérdezte gyorsan az apám, miközben magán próbálta tartani a tüzes ember figyelmét. - Hányat szabadítottam ki?
- Miért, persze mind az ötöt - mondta a tüzes ember, mintha egy gyereknek magyarázna. - Tudhattad volna, hogy mi egy csomagban járunk, Julius. Hamarosan még többeket fogok kiszabadítani, és ők hálásak lesznek. Megint királynak fognak nevezni.
- A Démon Napok - mondta az apám. - Meg fognak állítani még azelőtt, hogy túl késő lenne.
A tüzes férfi felnevetett.
- Azt hiszed, a Ház meg tud állítani? Azok az öreg bolondok még csak abba sem tudják hagyni a veszekedést egymás között. Most engedd, hogy a történet újraíródjon. És most te soha nem fogsz felemelkedni!
A tüzes ember intett egyet a kezével. A kék kör Apu lábánál feketére változott. Apu a cuccai után nyúlt, de azok elcsúsztak tőle a földön.
- Viszlát, Ozirisz - mondta a tüzes ember. Egy újabb kézlegyintésével előidézett egy világító koporsót az apánk köré. Először szinte alaktalan volt, de ahogy Apu oldalait verte az öklével és mocorgott, egyre inkább rásimult, majd végül kézzel foghatóbbá vált - egy arany, egyiptomi szarkofág, ékkövekkel kirakva. Az apám utoljára a szemembe nézett, és azt tátogta: Fuss!, mielőtt a koporsó belesüllyedt a padlóba, mintha az vízből lett volna.
Úgy éreztem magam, mintha áthajtott volna rajtam egy traktor. Kissé szédülve felültem, és kiköptem egy darab Rosette-i követ a számból. A kiállítótér romokban hevert. Néhol tűz égett. Óriási szobrok dőltek össze. A szarkofágok lerepültek a talapzatukról. A Rosette-i kő darabjai olyan erővel repültek szerte-széjjel, hogy beleágyazódtak a falakba, oszlopokba, és egyéb kiállítási tárgyakba. Sadie ájultan feküdt mellettem, de sértetlennek tűnt. Megráztam a vállánál fogva, és ő azt morogta:
- Ugh.
Előttünk, ahol a Rosette-i kő állt, a talapzat megfeketedett és füstölt. A padló is megfeketedett egy robbanás-mintázatban - kivéve azt a helyet, ahol Apu állt a kék körében. A mi irányunkba nézett, de nem úgy tűnt, mintha minket figyelne. Egy véres vágás futott keresztül a homlokán. Erősen szorította a bumerángját. Nem értettem, mit figyel. Aztán az a szörnyű nevetés megint felhangzott, és rájöttem, hogy pont előttem adja ki valami.
Valami állt köztünk és az apánk között. Először alig vettem ki - csak egy remegés a hőségben. De ahogy rákoncentráltam, felvett egy homályos alakot - egy férfi tüzes körvonalát. Magasabb volt Apunál, és a nevetése úgy vágott keresztül rajtam, mint egy láncfűrész.
- Ügyes - mondta az apámnak. - Nagyon ügyes volt ez, Julius Kane.
- Téged nem idéztelek meg! - Az apám hangja megremegett. Felemelte a bumerángot, de a tüzes ember egy csettintésére kiszállt a kezéből, és összetört a falnak csapódva.
- Engem sohasem idéznek meg, Julius - dorombolta a férfi. - De amikor kinyílik egy ajtó, fel kell készülni a keresztülsétáló vendégekre is.
- Menj vissza a Duatba! - üvöltötte az apám. - Velem van a Nagy Király ereje!
- Ó, de félelmetes - mondta a férfi cseppet sem lenyűgözve. - És még ha tudnád is használni azt az erőt, amit nem tudsz, akkor se voltál soha ellenfél nekem. Én vagyok a legerősebb. Most pedig osztozol az ő sorsában.
Semmit sem értettem, de azt tudtam, hogy segítenem kell az apámnak. Megpróbáltam felkapni a legközelebbi kődarabot, de az ujjaim dermedtek és tehetetlenek voltak a félelemtől. A kezeim tehát használhatatlanok voltak.
Apu szemével némán figyelmeztetett: Tűnjetek el! Észrevettem, hogy csak megpróbálja magán tartani a tüzes ember figyelmét, hogy én és Sadie el tudjunk menekülni észrevétlenül. Sadie továbbra is félig eszméletlen volt. Sikerült behurcolnom őt egy oszlop mögé, az árnyékba. Ellenkezni próbált, de fél kézzel befogtam a száját. Ettől magához tért. Meglátta, mi történik, és felhagyott a harccal.
A szirénák sikoltottak. Tűz nyaldosta a részleg bejáratát. Az őröknek idefelé kell tartaniuk, de nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz hír-e számunkra.
Apu letérdelt a földre, szemét ellenfelén tartva, és kinyitotta a faragott fadobozt. Kivett belőle egy radírméretű fadarabot. Motyogott valamit a bajsza alatt és a darabka egy vele egymagas fa bottá változott.
Sadie nyökögött valamit. Én sem hittem a szemeimnek, de a dolgok csak még furcsábbak lettek. Apu a tüzes férfi lábához hajította a botját, és az egy óriási kígyóvá változott - tíz láb hosszúvá, és olyan szélessé, mint amilyen én vagyok - rézszínű pikkelyekkel és vörösen izzó szemekkel. A tüzes férfira vetette magát, aki erőlködés nélkül elkapta a kígyót a nyakánál fogva. A férfi keze lángra lobbant, és a kígyó hamuvá égett.
- Ez egy jó régi trükk, Julius - mondta csipkelődve a tüzes ember.
Az apám megint ránk pillantott, és némán kérlelt minket arra, hogy fussunk. Egyik felem képtelen volt valóságként elfogadni azt, amit most láttunk. Talán nem vagyok magamnál, és ez egy rémálom. Mellettem Sadie felkapott egy darab követ.
- Hányat? - kérdezte gyorsan az apám, miközben magán próbálta tartani a tüzes ember figyelmét. - Hányat szabadítottam ki?
- Miért, persze mind az ötöt - mondta a tüzes ember, mintha egy gyereknek magyarázna. - Tudhattad volna, hogy mi egy csomagban járunk, Julius. Hamarosan még többeket fogok kiszabadítani, és ők hálásak lesznek. Megint királynak fognak nevezni.
- A Démon Napok - mondta az apám. - Meg fognak állítani még azelőtt, hogy túl késő lenne.
A tüzes férfi felnevetett.
- Azt hiszed, a Ház meg tud állítani? Azok az öreg bolondok még csak abba sem tudják hagyni a veszekedést egymás között. Most engedd, hogy a történet újraíródjon. És most te soha nem fogsz felemelkedni!
A tüzes ember intett egyet a kezével. A kék kör Apu lábánál feketére változott. Apu a cuccai után nyúlt, de azok elcsúsztak tőle a földön.
- Viszlát, Ozirisz - mondta a tüzes ember. Egy újabb kézlegyintésével előidézett egy világító koporsót az apánk köré. Először szinte alaktalan volt, de ahogy Apu oldalait verte az öklével és mocorgott, egyre inkább rásimult, majd végül kézzel foghatóbbá vált - egy arany, egyiptomi szarkofág, ékkövekkel kirakva. Az apám utoljára a szemembe nézett, és azt tátogta: Fuss!, mielőtt a koporsó belesüllyedt a padlóba, mintha az vízből lett volna.
2. fejezet I. rész
C a r t e r
2. Robbanás KarácsonyraJártam már a British Múzeumban. Valójában több múzeumban jártam már életemben, mint azt be merném vallani - attól aztán totális okostojásnak tűnnék.
[Ez Sadie a háttérben, azt üvöltözi, hogy tényleg okostojás vagyok. Köszi, hugi.]
Mindegy, a múzeum zárva volt, és a villanyok le voltak kapcsolva odabent, de a kurátor és két biztonsági őr várt ránk a lépcsőkön.
- Dr. Kane! - a kurátor egy kissé pocakos ember volt olcsó öltönyben. Azt hiszem, láttam már múmiákat több hajjal és szebb fogsorral. Úgy rázta meg az apám kezét, mintha valamilyen rocksztárral találkozott volna.
- A legutóbbi írása Imhotepről - briliáns! Fogalmam sincsen, hogyan fordította le azokat a varázsigéket!
- Im-ho-kicsoda? - motyogta nekem Sadie.
- Imhotep - válaszoltam. - Főpap, építész. Vannak, akik azt állítják róla, hogy mágus volt. Ő tervezte az első lépcsős piramis tervezője. Tudod.
- Nem tudom - mondta Sadie. - Nem érdekel. De azért kösz.
Apu megköszönte a kurátornak, hogy ünnepnapon fogad minket. Aztán a vállamra tette az egyik kezét.
- Dr. Martin, szeretném ha megismerné Cartert és Sadie-t.
- Á! A fiad, természetesen, és... - a kurátor kérdőn vizslatta a húgom. - És az ifjú hölgy?
- A lányom - mondta Apu.
Dr. Martin egy pillanatra lefagyott. Tök mindegy, milyen nyíltnak vagy udvariasnak gondolják magukat az emberek, egy pillanatra mindig összezavarodnak, amikor rájönnek, hogy Sadie is a családunk tagja. Gyűlölöm, de az évek alatt megszoktam.
A kurátor újra mosolyogni kezdett.
- Igen, igen, természetesen. Erre tessék, Dr. Kane. Miénk a megtisztelés!
A biztonsági őrök bezárták mögöttünk az ajtót. Elvették a csomagjainkat, és az egyikük Apu munkatáskája után nyúlt.
- Á, nem kell - mondta Apu apró mosoly kíséretében. - Ezt inkább magamnál tartanám.
Az őrök az előcsarnokban maradtak miközben mi követtük a kurátort a Nagy Csarnokba. Így, este, kifejezetten baljóslatú volt. A halovány fény, ami az üvegkupolán keresztül behatolt pókhálómintát festett a padlóra és a falakra. A lépésein csattogtak a fehér márvány padlózaton.
- Tehát - mondta Apu. - A kő.
- Igen! - válaszolta a kurátor. - Bár nem tudom, milyen új információkkal szolgálhatna még. Halálra tanulmányozták már - a leghíresebb leletünk, természetesen.
- Természetesen - mondta Apu. - De meg fogsz lepődni.
- Miről beszélnek? - suttogta oda nekem Sadie.
Nem válaszoltam neki. Volt egy erős megérzésem arra vonatkozóan, hogy miről beszélnek, de ötletem sem volt, Apu miért rángatott minket ide Szenteste, hogy megnézzük. Inkább azon kezdtem gondolkodni, hogy mit akarhatott mondani nekünk Kleopátra Tűjénél - valamit az anyánkról és a haláláról. És miért nézegetett körbe-körbe, mintha arra számított volna, hogy azok a fura emberek a Tűnél újra felbukkannak. Be voltunk zárva egy múzeumba, körülvéve biztonsági őrökkel és high-tech biztonsági rendszerrel. Senki sem zavarhatott minket itt - legalábbis azt reméltem.
Befordultunk az Egyiptomi Szárnyba. A falak mentén fáraók és istenek masszív szobrai sorakoztak, de az apám egy pillantásra sem méltatta őket, csak ment egyenesen előre, a fő attrakció felé egy középső terembe.
- Gyönyörű - mormolta Apu. - És ez nem egy másolat?
- Nem, nem - ígérte a kurátor. - Nem mindig hagyjuk kiállítva az eredetit, de ez egy különleges alkalom. Számodra az igazit tettük ki.
Egy három láb magas és két láb széles, tömör, szürke kőtáblát bámultunk. Egy talapzatra állították, és be volt zárva egy vastag üvegdobozban. A sima kőfelszínbe háromféle nyelven véstek írásjeleket. Legfölül ókori egyiptomi képírást láttunk - hieroglifákat. A középső részben... meg kellett dolgoztatnom az agyam, hogy eszembe jusson, minek is hívta az apám: demotikus, egy fajta írás abból az időszakból, amikor a görögök fennhatósága alatt állt Egyiptom, és egy csomó görög szó keveredett az egyiptomi nyelvbe. Az utolsó sorok ógörögül voltak.
2. fejezet III. rész
Leláncolni a kurátor irodáját nem volt nehéz. De amint végeztünk, visszanéztünk arra, amerről jöttünk, és kék fényt láttunk kiszűrődni az egyiptomi részlegről, mintha az apánk egy óriási, világító akváriumot szerelt volna fel éppen. Sadie tekintete az enyémbe fúródott.
- Most komolyan, van fogalmad arról, mit csinál?
- Nincs - válaszoltam. - De elég furán viselkedett mostanában. Sokat gondolt Anyura. A fényképét...
Nem akartam többet mondani. Szerencsére Sadie bólintott, mintha értené.
- Mi van a munkatáskájában? - kérdezte a húgom.
- Nem tudom. Azt mondta, soha ne nézzek bele. - válaszoltam. Sadie felvonta a szemöldökét.
- És te soha nem tetted meg? Istenem, ez annyira te vagy, Carter. Reménytelen vagy.
Meg akartam védeni magam, de ekkor egy rengés rázta meg a földet. Megriadva Sadie elkapta a karom.
- Azt mondta nekünk, hogy maradjunk itt. Gondolom ezt a parancsát is teljesíteni akarod?
Valójában ez az utasítás meglehetősen ésszerűnek tűnt számomra, de Sadie végigszaladt a termen, és én egy pillanatnyi gondolkodás után követtem őt. Amikor elértük az egyiptomi részleg bejáratát, lefagytunk.
Az apánk a Rosette-i kő előtt állt, háttal nekünk. Egy kék körvonal húzódott körülötte, mintha valaki rejtett neoncsöveket kapcsolt volna be a padlóban. Levette a kabátját, a munkatáskája nyitva hevert a lábánál. Benne egy két láb hosszú fadoboz hevert, egyiptomi festményekkel díszítve.
- Mi van a kezében? - súgta nekem Sadie. - Egy bumeráng?
Ténylegesen, amikor Apu felemelte a kezét, láttam, hogy egy fehér, hajlított botot tart benne. Tényleg úgy nézett ki, mint egy bumeráng. De ahelyett, hogy elhajította volna, hozzáérintette a Rosette-i kőhöz. Sadie visszatartotta a lélegzetét. Apu a kőre írt. A bumeráng ahová hozzáért, kék vonalakat hagyott maga mögött a grániton. Hieroglifák. Semmi értelme nem volt az egésznek. Hogyan tudna világító szavakat írni egy bottal? De a képek tisztán kivehetőek voltak: szarvak egy x és egy doboz fölött.
- Nyitni - motyogta Sadie. Rábámultam, mert úgy tűnt, mintha lefordította volna a szót, de az lehetetlennek tűnt. Évekig Apu körül lófráltam, és még így is csak néhány hieroglifát tanultam meg. Piszok nehéz megtanulni őket. Apu felemelte a kezeit, aztán kántálni kezdett:
- Wo-seer, i-ei - Ezzel két újabb hieroglifa jelent meg a kő felszínén. Akármennyire döbbentem is meg, felismertem az első szimbólumot. Egyiptomi holtak istenének neve volt.
- Wo-seer - motyogtam. Sohasem hallottam így kiejtve, de tudtam, mit jelent. - Ozirisz.
- Ozirisz, jöjj - mondta Sadie, mintha valamiféle transzba esett volna. Aztán tágra nyíltak a szemei. - Ne! - kiáltotta. - Apa, ne!
Az apánk csodálkozva megfordult. Azt kezdte mondani:
- Gyerekek... - de késő volt. A talaj felmordult. A kék fény fehérré fakult, és a Rosette-i kő szétrobbant.
- Most komolyan, van fogalmad arról, mit csinál?
- Nincs - válaszoltam. - De elég furán viselkedett mostanában. Sokat gondolt Anyura. A fényképét...
Nem akartam többet mondani. Szerencsére Sadie bólintott, mintha értené.
- Mi van a munkatáskájában? - kérdezte a húgom.
- Nem tudom. Azt mondta, soha ne nézzek bele. - válaszoltam. Sadie felvonta a szemöldökét.
- És te soha nem tetted meg? Istenem, ez annyira te vagy, Carter. Reménytelen vagy.
Meg akartam védeni magam, de ekkor egy rengés rázta meg a földet. Megriadva Sadie elkapta a karom.
- Azt mondta nekünk, hogy maradjunk itt. Gondolom ezt a parancsát is teljesíteni akarod?
Valójában ez az utasítás meglehetősen ésszerűnek tűnt számomra, de Sadie végigszaladt a termen, és én egy pillanatnyi gondolkodás után követtem őt. Amikor elértük az egyiptomi részleg bejáratát, lefagytunk.
Az apánk a Rosette-i kő előtt állt, háttal nekünk. Egy kék körvonal húzódott körülötte, mintha valaki rejtett neoncsöveket kapcsolt volna be a padlóban. Levette a kabátját, a munkatáskája nyitva hevert a lábánál. Benne egy két láb hosszú fadoboz hevert, egyiptomi festményekkel díszítve.
- Mi van a kezében? - súgta nekem Sadie. - Egy bumeráng?
Ténylegesen, amikor Apu felemelte a kezét, láttam, hogy egy fehér, hajlított botot tart benne. Tényleg úgy nézett ki, mint egy bumeráng. De ahelyett, hogy elhajította volna, hozzáérintette a Rosette-i kőhöz. Sadie visszatartotta a lélegzetét. Apu a kőre írt. A bumeráng ahová hozzáért, kék vonalakat hagyott maga mögött a grániton. Hieroglifák. Semmi értelme nem volt az egésznek. Hogyan tudna világító szavakat írni egy bottal? De a képek tisztán kivehetőek voltak: szarvak egy x és egy doboz fölött.
- Nyitni - motyogta Sadie. Rábámultam, mert úgy tűnt, mintha lefordította volna a szót, de az lehetetlennek tűnt. Évekig Apu körül lófráltam, és még így is csak néhány hieroglifát tanultam meg. Piszok nehéz megtanulni őket. Apu felemelte a kezeit, aztán kántálni kezdett:
- Wo-seer, i-ei - Ezzel két újabb hieroglifa jelent meg a kő felszínén. Akármennyire döbbentem is meg, felismertem az első szimbólumot. Egyiptomi holtak istenének neve volt.
- Wo-seer - motyogtam. Sohasem hallottam így kiejtve, de tudtam, mit jelent. - Ozirisz.
- Ozirisz, jöjj - mondta Sadie, mintha valamiféle transzba esett volna. Aztán tágra nyíltak a szemei. - Ne! - kiáltotta. - Apa, ne!
Az apánk csodálkozva megfordult. Azt kezdte mondani:
- Gyerekek... - de késő volt. A talaj felmordult. A kék fény fehérré fakult, és a Rosette-i kő szétrobbant.
2. fejezet II. rész
- A Rosette-i kő - mondtam.
- Az nem egy PC program? - kérdezte Sadie.
Meg akartam mondani neki, hogy milyen hülye, de a kurátor megelőzött egy ideges nevetés kíséretében.
- Ifjú hölgy, a Rosette-i kő volt a kulcsa a hieroglifák megfejtésének! Napóleon serege talált rá 1799-ben, és...
- Ó, igen - mondta Sadie unott hangon. - Már emlékszem.
Tudtam, hogy csak azért mondja, hogy a pasas végre befogja, de az apánk nem hagyta annyiban.
- Sadie - mondta akkor. - amíg meg nem ismerték ennek a kőnek a titkait, a halandók... hm... úgy értem, senki se tudta évszázadokig elolvasni a hieroglifákat. Egyiptom írott nyelvét teljesen elfeledték. Aztán egy angol férfi, Thomas Young, bebizonyította, hogy a Rosette-i kő három nyelvű szövege ugyanazt az üzenetet hordozza. Aztán egy francia, Champollion, átvette tőle a munkát, és végül feltörte a hieroglifák rejtélyes kódját.
Sadie semmi érdeklődést nem mutatva a téma iránt tovább csámcsogott a rágóján.
- Ha ilyen fontos, mi áll a szövegben?
Apu megrántotta a vállát.
- Semmi fontos. Nagyjából csak egy köszönőlevél V. Ptolemaiosz királyhoz néhány paptól. Amikor először kifaragták, nem volt jelentősége. De az évszázadok alatt... nagyon fontos szimbólummá vált. Ez talán a legerősebb kapocs az ókori egyiptomi és a modern világ között. Hülye voltam, hogy nem vettem észre előbb a benne rejlő lehetőségeket.
A gondolatmenetét már nem tudtam követni, és úgy tűnt a kurátor sem.
- Dr. Kane? - kérdezte a köpcös férfi. - Jól érzi magát?
Apu vett egy mély levegőt.
- Elnézést kérek, Dr. Martin. Csak... hangosan gondolkodtam. Megkérhetném, hogy emeljék fel az üveget? És jó lenne, ha esetleg ide tudná hozni az archívumból azokat az iratokat, amiket korábban kértem.
Dr. Martin bólintott. Bepötyögött egy kódot egy kis távvezérlőbe, és az üvegdoboz elülső oldala kinyílt.
- Bele fog telni néhány percbe, hogy előszedjem az iratokat - mondta Dr. Martin. - Bárki másnak csak habozva adnék teljes körű hozzáférést a kőhöz, úgy, ahogy maga kérte. De bízom abban, hogy maga óvatos lesz.
A férfi ránk, gyerekekre pillantott, mintha bajkeverők lennénk.
- Óvatosak leszünk - ígérte Apu.
Amint Dr. Martin léptei elhaltak, Apu felénk fordult, fanatikus pillantással.
- Gyerekek, ez nagyon fontos. Kint kell maradnotok ebből a teremből - levette a válláról a munkatáskáját, és épp csak annyira cipzározta ki, hogy kivegyen belőle egy bicikliláncot és egy nagy lakatot belőle. - kövessétek Dr. Martint. Az irodáját a Nagy Csarnok végében, bal oldalt találjátok. Csak egy bejárata van. Amint bement, szorosan tekerjétek ezt a kilincsekre és szorosan zárjátok le. Késleltetnünk kell őt.
- Azt akarod, hogy zárjuk be őt? - kérdezte Sadie, mostmár érdeklődve. - Brilliáns!
- Apu - mondtam. - mi folyik itt?
- Nincs időnk magyarázkodásokra - mondta Apu. - Egyedül most van csak esélyünk. Már jönnek.
- Kik jönnek? - kérdezte Sadie. Apu megragadta a húgom vállát.
- Kedvesem, szeretlek téged. És sajnálom... sok mindent sajnálok, de most nincs időnk. Ha ez működik, megígérem, hogy mindent jobbá teszek az életünkben. Carter, te vagy az én bátor fiam. Neked meg kell bíznod bennem. Ne felejtsétek el bezárni Dr. Martint. Aztán pedig nehogy bejöjjetek ebbe a szobába!
- Az nem egy PC program? - kérdezte Sadie.
Meg akartam mondani neki, hogy milyen hülye, de a kurátor megelőzött egy ideges nevetés kíséretében.
- Ifjú hölgy, a Rosette-i kő volt a kulcsa a hieroglifák megfejtésének! Napóleon serege talált rá 1799-ben, és...
- Ó, igen - mondta Sadie unott hangon. - Már emlékszem.
Tudtam, hogy csak azért mondja, hogy a pasas végre befogja, de az apánk nem hagyta annyiban.
- Sadie - mondta akkor. - amíg meg nem ismerték ennek a kőnek a titkait, a halandók... hm... úgy értem, senki se tudta évszázadokig elolvasni a hieroglifákat. Egyiptom írott nyelvét teljesen elfeledték. Aztán egy angol férfi, Thomas Young, bebizonyította, hogy a Rosette-i kő három nyelvű szövege ugyanazt az üzenetet hordozza. Aztán egy francia, Champollion, átvette tőle a munkát, és végül feltörte a hieroglifák rejtélyes kódját.
Sadie semmi érdeklődést nem mutatva a téma iránt tovább csámcsogott a rágóján.
- Ha ilyen fontos, mi áll a szövegben?
Apu megrántotta a vállát.
- Semmi fontos. Nagyjából csak egy köszönőlevél V. Ptolemaiosz királyhoz néhány paptól. Amikor először kifaragták, nem volt jelentősége. De az évszázadok alatt... nagyon fontos szimbólummá vált. Ez talán a legerősebb kapocs az ókori egyiptomi és a modern világ között. Hülye voltam, hogy nem vettem észre előbb a benne rejlő lehetőségeket.
A gondolatmenetét már nem tudtam követni, és úgy tűnt a kurátor sem.
- Dr. Kane? - kérdezte a köpcös férfi. - Jól érzi magát?
Apu vett egy mély levegőt.
- Elnézést kérek, Dr. Martin. Csak... hangosan gondolkodtam. Megkérhetném, hogy emeljék fel az üveget? És jó lenne, ha esetleg ide tudná hozni az archívumból azokat az iratokat, amiket korábban kértem.
Dr. Martin bólintott. Bepötyögött egy kódot egy kis távvezérlőbe, és az üvegdoboz elülső oldala kinyílt.
- Bele fog telni néhány percbe, hogy előszedjem az iratokat - mondta Dr. Martin. - Bárki másnak csak habozva adnék teljes körű hozzáférést a kőhöz, úgy, ahogy maga kérte. De bízom abban, hogy maga óvatos lesz.
A férfi ránk, gyerekekre pillantott, mintha bajkeverők lennénk.
- Óvatosak leszünk - ígérte Apu.
Amint Dr. Martin léptei elhaltak, Apu felénk fordult, fanatikus pillantással.
- Gyerekek, ez nagyon fontos. Kint kell maradnotok ebből a teremből - levette a válláról a munkatáskáját, és épp csak annyira cipzározta ki, hogy kivegyen belőle egy bicikliláncot és egy nagy lakatot belőle. - kövessétek Dr. Martint. Az irodáját a Nagy Csarnok végében, bal oldalt találjátok. Csak egy bejárata van. Amint bement, szorosan tekerjétek ezt a kilincsekre és szorosan zárjátok le. Késleltetnünk kell őt.
- Azt akarod, hogy zárjuk be őt? - kérdezte Sadie, mostmár érdeklődve. - Brilliáns!
- Apu - mondtam. - mi folyik itt?
- Nincs időnk magyarázkodásokra - mondta Apu. - Egyedül most van csak esélyünk. Már jönnek.
- Kik jönnek? - kérdezte Sadie. Apu megragadta a húgom vállát.
- Kedvesem, szeretlek téged. És sajnálom... sok mindent sajnálok, de most nincs időnk. Ha ez működik, megígérem, hogy mindent jobbá teszek az életünkben. Carter, te vagy az én bátor fiam. Neked meg kell bíznod bennem. Ne felejtsétek el bezárni Dr. Martint. Aztán pedig nehogy bejöjjetek ebbe a szobába!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)