5. fejezet IV. rész

 - Azt hiszed, tudnék aludni?

 - Miaú - Muffin nyújtózkodott egyet Sadie karjaiban, és ásított egy hatalmasat.

 Amos tapsolt egyet.

 - Khufu!

 Azt hittem, tüsszentett, mert milyen fura név már az, hogy Khufu, de akkor egy alig egy méteres kishaver - aranyszín szőrzettel és lila ingben - kászálódott le a lépcsőkön. Eltartott egy percig, mire leesett, hogy egy pávián az L.A. Lakers-ös mezben.

 A pávián szaltózott egyet, és kecsesen landolt előttünk. Kivillantotta agyarait és egy olyan hangot hallatott, ami félúton volt az üvöltés és a böfögés között. A lehelete olyan volt, mint a nacho ízesítésű Doritos-é. 

 Mindössze annyira tudtam gondolni: "A Lakers az én hazai csapatom!"

 A pávián két kézzel megütögette saját fejét, és újfent böffentett.

 - Ó, Khufu egész kedvel téged - Mondta Amos. - Egész jól ki fogtok jönni egymással.

 - Oké - Sadie kissé kábultnak tűnt. - Van egy majom komornyikod. Miért is ne?

 Muffin dorombolni kezdett Sadie karjaiban, mintha a pávián megjelenése egyáltalán nem zavarta volna meg.
 - Agh! - Morrantott rám Khufu. Amos vihogott.
 - Egy az egy ellen akar játszani egyet ellened, Carter. Azért, hogy - ah - megtudja, milyen jó is vagy kosarazásban.
 Áthelyeztem testsúlyomat a másik lábamra.
 - Um, persze. Természetesen. Talán holnap. De hogyan tudod megérteni...
 - Carter, attól tartok sok mindenhez hozzá kell még szoknod - Mondta Amos. - De ha ezt túl akarjátok élni és meg akarjátok menteni az apátokat, akkor először pihenésre van szükségetek.
 - Bocsika - Szólt közbe Sadie. - Tényleg azt mondtad, hogy "ha túl akarok élni és és meg akarjátok menteni az apátokat"? Ezt esetleg kifejthetnéd bővebben.
 - Holnap - Mondta Amos. - Reggel megkezdődik az eligazításotok. Khufu, kísérd fel őket a szobájukhoz, ha megkérhetlek.
 - Agh-uhh! - Morogta a majom. Megfordult, és elkezdett feltotyogni a lépcsőn. Sajnálatos módon a Lakers mez nem fedte teljesen színes hátsó fertályát.
 Már épp követni akartuk, amikor Amos megszólalt:
 - Carter, a munkatáskát, ha kérhetném. Az lesz a legjobb, ha bezárom a könyvtárba.
 Hezitáltam. Majdnem elfeledkeztem a hátamon levő táskáról, de ez volt az egyetlen, ami megmaradt az apámból. Még a poggyászunk sem volt meg, mert még mindig a British Múzeumban pihent valahol. Őszintén szólva nagyon meglepődtem, hogy a munkatáskát nem vették el tőlem a rendőrök, de mintha egyikük sem vette volna észre.
 - Majd visszakapod - Ígérte Amos. - Amikor majd megfelelő lesz az idő.
 Elég szépen kérte, de valami a tekintetében azt sugallta, hogy igazából nincs nagyon választásom.
 Átnyújtottam neki a táskát. Amos óvatosan vette el, mintha robbanóanyagokkal lenne tele.
 - Majd reggel találkozunk - Megfordult, és a leláncolt ajtók felé vette az irányt.  láncok arrébb tekeredtek, és az ajtók pont annyira nyíltak ki, hogy Amos be tudjon slisszanni anélkül, hogy mi bármit is lássunk abból, ami a túloldalon van. Aztán a láncok újra bezárultak.
 Rápillantottam Sadie-re, mert nem voltam biztos abban, mit is csináljak. Magunkban álldogállni a Nagyteremben Thoth isten fura szobrával egyetemben nem tűnt valami hatalmas mulatságnak, zért inkább követtük Khufut fölfelé a lépcsőn.
 Sadie és én szomszédos szobákat kaptunk a harmadik emeleten, és be kell vallanom, királyabbak voltak bármilyen másik helynél, ahol valaha laktam.
 Volt egy saját teakonyhám, teljesen teletömve kedvenc ételeimmel: gyömbérsör - [Nem, Sadie. Az nem egy öreg bácsi trutymója! Maradj már csöndben.] - Twix és Skittles. Lehetetlennek tűnt. Honnan tudta Amos, mik a kedvenceim? A TV, a számítógép és a hi-fi is totál high-tech volt. A fürdőszobámban a mindig is használt fogrémmárkámból volt egy tubusnyi, meg a kedvenc dezodoromból, meg mindenből. Az óriás méretű ágyam is király volt, bár a párnám kicsit furán nézett ki. Egy normális, szövetpárna helyett egy elefántcsont fejtámasz volt, amiket már láttam egyiptomi sírokban. Oroslánokkal és (természetesen) töméntelen mennyiségű hierogliáva volt díszítve.
 A szobában volt még továbbá egy íróasztal, ami a New York Harbor-ra nézett, kilátással Manhattenre és a távoli Szabadság-szoborra, de a üveg tolóajtók valahogy be voltak csukva. Ez volt számomra az első indikátora annak, hogy valami nem volt rendben.
 Khufuhoz fordultam, de már eltűnt. A szobám ajtaja csukva volt. Megpróbáltam kinyitni, de be volt zárva.
 Egy elfojtott hang hallatszott a szomszédos szobából:
 - Carter?
 - Sadie - Megpróbáltam kinyitni az ő szobájába nyíló ajtót, de az is be volt zárva.
 - Foglyok vagyunk - Mondta. - El tudod hinni, hogy Amos... mármint, megbízhatunk benne?
 Mindazokután amit ma láttam, semmiben sem bíztam, de kihallottam a félelmet Sadie hangjából. Ez aktivált bennem egy idegen érzést, mintha meg akarnám nyugtatni őt. Az ötlet hatalmas hülyeségnek tűnt. Sadie mindig is annyival bátrabb volt nálam - mindig azt tette, amit akart, soha nem foglalkozott a következményekkel. Én voltam az, aki beijedt mindentől. De abban a pillanatban úgy éreztem, el kell játszonom egy olyan szerepet, amighez rég nem nyúltam hozzá: a bátyust.
 - Minden rendben lesz - Megpróbáltam magabiztosnak hangzani. - Figyelj, ha Amos bántani akart volna minket, akkor mostanra már számtalanszor lett volna alkalma rá. Próbálj meg aludni inkább.
 - Carter?
 - Igen.
 - Az mágia vol, nem? Ami Apuval történt a múzeumban. Amos hajója. Ez a ház. Ez mind mind mágia.
 - Azt hiszem.
 Olyan hangosat sóhajtott, hogy még az ajtó túlfelén is meghallottam.
 - Oké. Akkor legalább nem kezdek szép lassan megőrülni.
 - Ne hagyd, hogy megharapdáljanak az ágyi poloskák - Kiáltottam át neki. Aztán eszembe jutott, hogy azóta nem mondtam ezt neki, hogy együtt laktunk Los Angelesben, amikor még élt Anya.
 - Hiányzik Apu - Mondta Sadie. - Nagyon nagyon ritkán láttam, de... hiányzik.
 A szemeim egy kicsit bekönnyeztek, de vettem egy mély levegőt. Nem akartam hirtelen elgyengülni. Sadie-nek szüksége volt rám. Apának szüksége volt ránk.
 - Meg fogjuk találni - Mondtam neki. - Szép álmokat.
 Még hallgatóztam egy darabig, de mindössze Muffin nyávogását és mászkálását hallottam, ahogy felfedezte új lakhelyét. Legalább ő nem tűnt boldogtalannak.
 Odamentem végül az ágyamhoz, és belemásztam. A takarók kényelmesek és melegek voltak, de a párna egyszerűen túl furcsa volt. Fájt tőle a nyakam, ezért letettem a földre, és nélküle aludtam el.
 Az első nagy hibám.

5. fejezet III. rész

 Láttam, miért hívják így. A cédrusgerendás mennyezet négy emelet magasan függött a fejünk felett, hieroglifákkal díszített faragott kőoszlopok tartották. A falakat hangszerek és ősi egyiptomi fegyverek furcsa gyűjteménye díszítette. Három emeletnyi erkély sorakozott egymás fölött, körkörösen, mindegyikről ajtók nyíltak, melyek a terem közepe felé néztek. A tűzhely olyan hatalmas volt, hogy egy kocsi könnyedén bele tudott volna parkolni, a kandallópárkány fölött egy plazma tévé, kétoldalt pedig bőrfotelek. A földön egy kígyóbőr szőnyeg feküdt, leszámítva, hogy lehetetlenül nagy volt: lehetett vagy 13 méter hosszú, és 6 méter széles - nagyobb bármilyen létező kígyó hosszánál. Az üvegfalakon át láttam, hogy van odakint egy terasz, ami körülöleli a házat. Volt rajta egy medence, egy étkező rész és egy parázsló tűzrakóhely. A Nagyterem túlsó felében pedig állt egy hatalmas dupla ajtó, mindkét ajtószárnyon Hórusz Szemével, vagy fél tucat lakattal leláncolva. Elgondolkodtam rajta, vajon mi lehet mögöttük.
 De az igazi látványosság a Nagyterem közepén álló szobor volt. Vagy 10 méter magas volt, fekete márványból készítve. Tudtam, hogy egy egyiptomi istenséget ábrázol, mert emberi teste volt és állati feje - mint egy gólyáé vagy egy darué, hosszú nyakkal és még hosszabb csőrrel.
 Az isten ősi stílusú szoknyát, vállszalagot és gallért viselt. Egyik kezében egy írópálcát - stílust - tartott, a másikban egy nyitott tekercset, mintha épp akkor írta oda a rajta levő hieroglifákat: egy ankhot - egy egyiptomi hurkos keresztet - és fölé egy téglalap szerű valamit.

 - Ez az! - Kiáltott fel Sadie. - Per Ankh.
 Hitetlenkedve bámultam rá.
 - Oké, hogy a fenébe tudod elolvasni?
 - Nem tudom - Válaszolta. - De egyértelmű, nem? A fölső izé úgy néz ki, mint egy ház alaprajza. 
 - Ezt meg honnan veszed? Az csak egy doboz - Az igazság az, hogy igaza volt. Felismertem a szimbólumot, és tényleg háznak bejárattal akart lenni az egyszerűsített képe, de ez a legtöbb  embernek nem kéne, hogy egyértelmű legyen, főleg nem a Sadie nevezetűeknek. De persze ő teljesen pozitívnak tűnt.
 - Ez egy ház - Kötötte az ebet a karóhoz. - Az alsó kép meg az ankh, az élet jelképe. Per Ankh - az Élet Háza.
 - Nagyon jó, Sadie - Amos lenyűgözöttnek hangzott. - Ez a szobor pedig az egyetlen olyan istent ábrázolja, aki még engedélyezett az Élet Házában - legalábbis általában. Felismered, Carter?
 Ebben a pillanatban beugrott: a madár egy íbisz volt, egy egyiptomi folyami madár.
 - Thoth - Válaszoltam. - A tudás istene. Ő találta fel az írást.
 - Valóban - Mondta Amos.
 - Miért állati a feje? - Kérdezte Sadie. - Mindegyik egyiptomi istennek állati eredetű a feje. Olyan bénán néznek emiatt ki.
 - Általában nem ilyen formában jelennek meg - Mondta Amos. - Legalábbis a való életben nem.
 - A való életben?  - Kérdeztem. - Na ne már. Ez most úgy hangzott, mintha már találkoztál volna velük személyesen.
 Amos arckifejezésében semmi megnyugtatót nem találtam. Olyan képet vágott, mintha valami kellemetlen idézne épp fel.
 - Az istenek sokféle alakban jelenhetnek meg - általában vagy teljesen emberi vagy teljesen állati kinézetben, de időnként olyan hibrid formában, mint amilyen ez is. Ősi hatalmak, erők, értitek, egyfajta hidak az emberiség és a természet közt. Állati fejekkel ábrázolják őket hogy megmutassák hogy egyszerre léteznek két különböző világban. Meg tudtátok ezt érteni?
 - Egy egész kicsit sem - Mondta Sadie.
 - Hmmm - Amos nem hangzott túl meglepettnek. - Igen, sok edzésre van szükségetek. Mindenesetre az előttetek levő isten, Thoth, alapította az Élet Házát, aminek ez a kúria a regionális főhadiszállása. Vagy legalábbis... ez volt. Én vagyok az utolsó tag itt a 21. Nome-ban. Mármint én voltam, amíg ti ketten ide nem értetek. 
 - Várj egy pillanatot - Olyan sok kérdésem volt, hogy nem tudtam eldönteni, melyikkel kezdjem. - Mi az az Élet Háza? Miért Thoth az egyetlen engedélyezett isten, és te miért...
 - Carter, átérzem, hogy mit érzel most - Amos megértően mosolygott. - De ezeket a dolgokat jobb napfényben megbeszélni. Aludnotok kell, és nem akarom, hogy rémálmaitok legyenek.

5. fejezet II. rész

 Sadie pont olyan zöldnek tűnt, mint ahogy én is éreztem magam. Továbbra is Muffint babusgatta, akinek szemei csukva voltak. A macska mintha dorombolt volna. 
 - Az nem lehet - Mondta Sadie. - Csak alig pár percig utaztunk.
 És mégis ott voltunk, felfelé siklottunk az East Riveren, áthaladtunk a Williamsburg Híd alatt. Egy kis kikötő mellett álltunk meg a folyó Brooklyn felőli partján. Előttünk egy ipari udvar terült el, tele fémhulladék kupacokkal és öreg építkezési felszereléssel. A közepén, közvetlenül a víz mellé építve egy hatalmas gyári raktár állt, telefirkálva graffitivel, bedeszkázott ablakokkal.
 - Ez nem egy kúria - Mondta Sadie. Tényleg lenyűgöző megfigyelési képességei vannak.
 - Nézd meg újra - Amos az épület tetejére mutatott.
 - Hogy... Hogyan csináltad... - A hangom teljesen cserben hagyott. Nem voltam biztos benne, először miért nem láttam meg, de mostmár egyértelmű volt: egy ötemeletes kúria terpeszkedett a raktár tetején, mint egy torta második rétege. - Nem építhettél egy kúriát oda fel!
 - Hosszú történet - Mondta Amos. - De egy privát helyre volt szükségünk.
 - És ez a keleti part? - Kérdezte Sadie. - Mondtál valamit erről Londonban - hogy a nagyszüleim a folyó keleti partján laknak.
  Amos elmosolyodott.
 - Úgy van. Nagyon ügyes, Sadie. Az ókori időkben a Nílus jobb partja volt az élőké, ahol a Nap is felkelt. A holtakat a folyótól nyugatra temették. Balszerencsét, sőt veszélyt jelentett, ha ott laktál. Ez a szokás továbbra is erőteljesen él... a népünk körében.
 - Népünk? - Kérdeztem, de Sadie közbevágott saját kérdésével.
 - Tehát nem lakhatsz Manhattanben? - Kérdezte.
Amos homloka ráncba szaladt, miközben átnézett az Empire State Building tetejére.
 - Manhattennek megvannak a maga problémái. A maga Istenei. A legjobb, ha külön vagyunk tőlük.
 - Maga micsodái? - Követelt válaszokat Sadie.
 - Semmi.
 Amos elsétált a kormányos mellett. Levette az ember kalapját és kabátját - és alatta nem volt senki. A kormányos egyszerűen nem volt ott. Amos felvette kalapját, ráhajtotta karjára kabátját, és a raktár oldalába épített fémlépcső felé intett, ami egészen a tetőre épített kúriáig vezetett.
 - Mindenki jöjjön a partra. És üdvözöllek titeket a Huszonegyedik Nome-ban.
 - Milyen Gnóm? - Kérdeztem, miközben követtem felfelé a lépcsőn. - Mint azok a kicsi idegesítő félemberek?
 - Mennyekre, nem - Válaszolta Amos. - Gyűlölöm a gnómokat. Szörnyen bűzlenek.
 - De azt mondtad...
 - Nome. N-O-M-E. Mint kerület, régió. Lehet, hogy úgy ismered, Nomosz. A kifejezés az ősi időkből származik, amikor Egyiptom 42 közigazgatási egységre volt felosztva. Manapság a rendszer kissé különböző. Világméretűvé váltunk. A világot 326 nomoszra osztottuk fel, Egyiptom, természetesen, az Első. New York és környéke a Huszonegyedik.
 Sadie rám pillantott, és egyik mutatóujjával köröket rajzolgatott a halántékára.
 - Nem, Sadie - Mondta Amos hátra sem fordulva. - Nem őrültem meg. De nektek még nagyon sok mindent meg kell tanulnotok.
 Felértünk a lépcső tetejére. Felnézve a kúriára, nehéz volt értelmeznem, amit láttam. A ház vagy 15 méter magas volt, hatalmas homokkő tömbökből épült, hatalmas acél ablakkeretekkel. Hieroglifákat véstek az ablakok alá, és a falakat kivilágították, így egyfajta átmenetnek tűnt egy modern múzeum és egy ókori templom között. De a legfurább az egészben az volt, hogy ha oldalra pillantottam, az egész épület mintha eltűnt volna. Többször is kipróbáltam, hogy biztos legyek benne. Ha a szemem sarkából néztem rá, nem láttam. Kényszerítenem kellett a szemeimet, hogy ráfókuszáljanak újra, és ez hatalmas mentális erőmbe tellett. 
 Amos megállt a bejárat előtt, ami egy hatalmas garázsajtónak is elment volna - egy sötét, nehéz, vaskos fatábla, látható kulcslyuk vagy kilincs nélkül.
 - Csak utánad, Carter.
 - Um, hogyan...
 - Mit gondolsz, hogyan?
 Király, egy újabb rejtély. Már majdnem hangosan kimondtam, hogy mi lenne, ha Amos fejét használnánk faltörő kosnak, és meglátnánk mi történne, aztán újra rápillantottam az ajtóra, és egy furcsa érzés fogott el. Kinyújtottam a karom. Lassan, anélkül, hogy hozzáértem volna, felemeltem a kezem, és az ajtó követte a mozdulatom - addig emelkedett felfelé, míg eltűnt a plafonban.
 Sadie teljesen letaglózottnak tűnt.
 - Hogyan...?
 - Nem tudom - Vallottam be, kicsit feszélyezetten. - Mozgásérzékelő, talán?
 - Érdekes - Amos kissé felkavartnak tűnt. - Nem úgy csináltad, ahogy én tettem volna, de nagyon jó. Kiemelkedően ügyes.
 - Köszi, gondolom.
 Sadie megpróbált elsőként bejutni, de amint rálépett a küszöbre, Muffin panaszosan felnyávogott és kiugrott Sadie karjából.
Sadie hátrabotladozott.
 - Ez meg mi volt, macsek? 
 - Oh, természetesen - Mondta Amos. - Elnézésedet kérem - Kezét a macska fejére helyezte, és nagyon formálisan azt mondta:
 - Beléphetsz.
 - A macskáknak spéci belépési engedély kell? - Kérdeztem.
 - Különlegesek a körülmények - Mondta Amos, ami nem volt valami komoly magyarázat, de minden további utasítás nélkül besétált. Követtük, és most Muffinnak sem volt semmi baja.
 - Uram Istenem... - Sadie-nek leesett az álla. Felpillantott a mennyezetre, és azt hittem, ki fog esni a rágó tátott szájából.
 - Úgy bizony - Mondta Amos. - Ez a  Nagyterem.

5. fejezet I. rész

C A R T E R 

5. Megismerkedünk a Majommal

 Itt Carter újra. Bocsi. Abba kellett hagynunk a felvevést egy kis időre, mert üldözött minket egy... hát, majd később elérünk oda is. 

 Sadie épp azt mesélte, hogyan indultunk el Londonból, igaz?

 Tehát, követtük Amost a rakpartnál ringó, furcsa hajóhoz. Apu táskáját a karomban dédelgettem. Továbbra sem tudtam elhinni, hogy eltávozott. Bűnösnek éreztem magam amiatt, hogy nélküle megyek el Londonból, de egy dolgot elhittem, amit Amos mondott: Apun jelen pillanatban nem áll módunkban segíteni. Nem bíztam Amosben, de annyira rájöttem, hogy ha meg akarom tudni, mi is történt Apával, vele kell tartanom. Ő volt az egyetlen, aki úgy tűnt, hogy még tud is valamit. 

 Amos fellépett a nádhajóra. Sadie azonnal követte, de én hezitáltam egy kicsit. Láttam már ehhez hasonló hajókat a Níluson, de sohasem tűntek túl stabilnak. 

 Gyakorlatilag növényi rostokból volt összeszőve az egész - mint egy óriási, lebegő szőnyeg. Úgy gondoltam, a fáklyák az orrban nem éppen biztonságosak, mert ha nem süllyedünk el, akkor megégünk. A tatban, a kormányrúdnál egy kis ember állt, Amos viharkabátjában és kalapjában. A kalapot az arcába húzta, ezért nem tudtam kivenni vonásait. A kezei és a lábai eltűntek a kabát redőiben. 
 - Hogyan mozog ez az izé? - Kérdeztem Amost. - Nincs vitorlája.
 - Bízz bennem - Amos felém nyújtotta kezét.
  Az hideg volt, de amikor felléptem a fedélzetre, hirtelen melegben éreztem magam, mintha a fáklyafény egy védelmező buborékot vont volna fölénk. Sadie karjában Muffin szipogott és morgott. 
 - Foglaljatok helyet odabent - Ajánlotta Amos. - Az út lehet, hogy egy kicsit rázós lesz. 
 - Állni fogok inkább, kösz - Sadie a kis ember felé biccentett hátra. - Ki a vezetőd?
 Amos úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.
 - Mindenki kapaszkodjon!
 Biccentett a kormányosnak, és a hajó meglódult előre.
 Az érzés nehezen leírható volt. Ismered azt az érzést, amikor egy hullámvasúton ülsz, és a gyomrod bizsereg, amikor az szabadesésbe kezd? Ahhoz hasonlított, azt leszámítva, hogy nem estünk lefelé, az érzés mégsem múlt el. A hajó meghökkentő sebességgel száguldott. A város fényei összemosódtak, aztán egy sűrű köd kebelezett be bennünket. Furcsa hangok visszhangzottak a sötétben: csúszkálás és sziszegés, távoli sikolyok, hangok, amik számomra érthetetlen nyelveken suttogtak. 
 A bizsergés helyét émelygés váltotta fel. A hangok egyre hangosabbak lettek, míg végül én is majdnem sikítani kezdtem. Aztán a hajó hirtelen lassulni kezdett. 
 A hangok elhaltak, a köd felszállt. A városi fények visszatértek, vakítóbban, mint előtte. Fölöttünk egy híd szelte keresztül a folyót, sokkal magasabb, mint bármelyik londoni. A gyomrom felkavarodott. A bal oldalamon egy ismerős látkép tárult a szemem elé - a Chrysler Building, az Empire State Building.
 - Lehetetlen - Mondtam. - Ez New York.