- Azt hiszed, tudnék aludni?
- Miaú - Muffin nyújtózkodott egyet Sadie karjaiban, és ásított egy hatalmasat.
Amos tapsolt egyet.
- Khufu!
Azt hittem, tüsszentett, mert milyen fura név már az, hogy Khufu, de akkor egy alig egy méteres kishaver - aranyszín szőrzettel és lila ingben - kászálódott le a lépcsőkön. Eltartott egy percig, mire leesett, hogy egy pávián az L.A. Lakers-ös mezben.
A pávián szaltózott egyet, és kecsesen landolt előttünk. Kivillantotta agyarait és egy olyan hangot hallatott, ami félúton volt az üvöltés és a böfögés között. A lehelete olyan volt, mint a nacho ízesítésű Doritos-é.
Mindössze annyira tudtam gondolni: "A Lakers az én hazai csapatom!"
A pávián két kézzel megütögette saját fejét, és újfent böffentett.
- Ó, Khufu egész kedvel téged - Mondta Amos. - Egész jól ki fogtok jönni egymással.
- Oké - Sadie kissé kábultnak tűnt. - Van egy majom komornyikod. Miért is ne?
Muffin dorombolni kezdett Sadie karjaiban, mintha a pávián megjelenése egyáltalán nem zavarta volna meg.
- Agh! - Morrantott rám Khufu. Amos vihogott.
- Egy az egy ellen akar játszani egyet ellened, Carter. Azért, hogy - ah - megtudja, milyen jó is vagy kosarazásban.
Áthelyeztem testsúlyomat a másik lábamra.
- Um, persze. Természetesen. Talán holnap. De hogyan tudod megérteni...
- Carter, attól tartok sok mindenhez hozzá kell még szoknod - Mondta Amos. - De ha ezt túl akarjátok élni és meg akarjátok menteni az apátokat, akkor először pihenésre van szükségetek.
- Bocsika - Szólt közbe Sadie. - Tényleg azt mondtad, hogy "ha túl akarok élni és és meg akarjátok menteni az apátokat"? Ezt esetleg kifejthetnéd bővebben.
- Holnap - Mondta Amos. - Reggel megkezdődik az eligazításotok. Khufu, kísérd fel őket a szobájukhoz, ha megkérhetlek.
- Agh-uhh! - Morogta a majom. Megfordult, és elkezdett feltotyogni a lépcsőn. Sajnálatos módon a Lakers mez nem fedte teljesen színes hátsó fertályát.
Már épp követni akartuk, amikor Amos megszólalt:
- Carter, a munkatáskát, ha kérhetném. Az lesz a legjobb, ha bezárom a könyvtárba.
Hezitáltam. Majdnem elfeledkeztem a hátamon levő táskáról, de ez volt az egyetlen, ami megmaradt az apámból. Még a poggyászunk sem volt meg, mert még mindig a British Múzeumban pihent valahol. Őszintén szólva nagyon meglepődtem, hogy a munkatáskát nem vették el tőlem a rendőrök, de mintha egyikük sem vette volna észre.
- Majd visszakapod - Ígérte Amos. - Amikor majd megfelelő lesz az idő.
Elég szépen kérte, de valami a tekintetében azt sugallta, hogy igazából nincs nagyon választásom.
Átnyújtottam neki a táskát. Amos óvatosan vette el, mintha robbanóanyagokkal lenne tele.
- Majd reggel találkozunk - Megfordult, és a leláncolt ajtók felé vette az irányt. láncok arrébb tekeredtek, és az ajtók pont annyira nyíltak ki, hogy Amos be tudjon slisszanni anélkül, hogy mi bármit is lássunk abból, ami a túloldalon van. Aztán a láncok újra bezárultak.
Rápillantottam Sadie-re, mert nem voltam biztos abban, mit is csináljak. Magunkban álldogállni a Nagyteremben Thoth isten fura szobrával egyetemben nem tűnt valami hatalmas mulatságnak, zért inkább követtük Khufut fölfelé a lépcsőn.
Sadie és én szomszédos szobákat kaptunk a harmadik emeleten, és be kell vallanom, királyabbak voltak bármilyen másik helynél, ahol valaha laktam.
Volt egy saját teakonyhám, teljesen teletömve kedvenc ételeimmel: gyömbérsör - [Nem, Sadie. Az nem egy öreg bácsi trutymója! Maradj már csöndben.] - Twix és Skittles. Lehetetlennek tűnt. Honnan tudta Amos, mik a kedvenceim? A TV, a számítógép és a hi-fi is totál high-tech volt. A fürdőszobámban a mindig is használt fogrémmárkámból volt egy tubusnyi, meg a kedvenc dezodoromból, meg mindenből. Az óriás méretű ágyam is király volt, bár a párnám kicsit furán nézett ki. Egy normális, szövetpárna helyett egy elefántcsont fejtámasz volt, amiket már láttam egyiptomi sírokban. Oroslánokkal és (természetesen) töméntelen mennyiségű hierogliáva volt díszítve.
A szobában volt még továbbá egy íróasztal, ami a New York Harbor-ra nézett, kilátással Manhattenre és a távoli Szabadság-szoborra, de a üveg tolóajtók valahogy be voltak csukva. Ez volt számomra az első indikátora annak, hogy valami nem volt rendben.
Khufuhoz fordultam, de már eltűnt. A szobám ajtaja csukva volt. Megpróbáltam kinyitni, de be volt zárva.
Egy elfojtott hang hallatszott a szomszédos szobából:
- Carter?
- Sadie - Megpróbáltam kinyitni az ő szobájába nyíló ajtót, de az is be volt zárva.
- Foglyok vagyunk - Mondta. - El tudod hinni, hogy Amos... mármint, megbízhatunk benne?
Mindazokután amit ma láttam, semmiben sem bíztam, de kihallottam a félelmet Sadie hangjából. Ez aktivált bennem egy idegen érzést, mintha meg akarnám nyugtatni őt. Az ötlet hatalmas hülyeségnek tűnt. Sadie mindig is annyival bátrabb volt nálam - mindig azt tette, amit akart, soha nem foglalkozott a következményekkel. Én voltam az, aki beijedt mindentől. De abban a pillanatban úgy éreztem, el kell játszonom egy olyan szerepet, amighez rég nem nyúltam hozzá: a bátyust.
- Minden rendben lesz - Megpróbáltam magabiztosnak hangzani. - Figyelj, ha Amos bántani akart volna minket, akkor mostanra már számtalanszor lett volna alkalma rá. Próbálj meg aludni inkább.
- Carter?
- Igen.
- Az mágia vol, nem? Ami Apuval történt a múzeumban. Amos hajója. Ez a ház. Ez mind mind mágia.
- Azt hiszem.
Olyan hangosat sóhajtott, hogy még az ajtó túlfelén is meghallottam.
- Oké. Akkor legalább nem kezdek szép lassan megőrülni.
- Ne hagyd, hogy megharapdáljanak az ágyi poloskák - Kiáltottam át neki. Aztán eszembe jutott, hogy azóta nem mondtam ezt neki, hogy együtt laktunk Los Angelesben, amikor még élt Anya.
- Hiányzik Apu - Mondta Sadie. - Nagyon nagyon ritkán láttam, de... hiányzik.
A szemeim egy kicsit bekönnyeztek, de vettem egy mély levegőt. Nem akartam hirtelen elgyengülni. Sadie-nek szüksége volt rám. Apának szüksége volt ránk.
- Meg fogjuk találni - Mondtam neki. - Szép álmokat.
Még hallgatóztam egy darabig, de mindössze Muffin nyávogását és mászkálását hallottam, ahogy felfedezte új lakhelyét. Legalább ő nem tűnt boldogtalannak.
Odamentem végül az ágyamhoz, és belemásztam. A takarók kényelmesek és melegek voltak, de a párna egyszerűen túl furcsa volt. Fájt tőle a nyakam, ezért letettem a földre, és nélküle aludtam el.
Az első nagy hibám.
- Agh! - Morrantott rám Khufu. Amos vihogott.
- Egy az egy ellen akar játszani egyet ellened, Carter. Azért, hogy - ah - megtudja, milyen jó is vagy kosarazásban.
Áthelyeztem testsúlyomat a másik lábamra.
- Um, persze. Természetesen. Talán holnap. De hogyan tudod megérteni...
- Carter, attól tartok sok mindenhez hozzá kell még szoknod - Mondta Amos. - De ha ezt túl akarjátok élni és meg akarjátok menteni az apátokat, akkor először pihenésre van szükségetek.
- Bocsika - Szólt közbe Sadie. - Tényleg azt mondtad, hogy "ha túl akarok élni és és meg akarjátok menteni az apátokat"? Ezt esetleg kifejthetnéd bővebben.
- Holnap - Mondta Amos. - Reggel megkezdődik az eligazításotok. Khufu, kísérd fel őket a szobájukhoz, ha megkérhetlek.
- Agh-uhh! - Morogta a majom. Megfordult, és elkezdett feltotyogni a lépcsőn. Sajnálatos módon a Lakers mez nem fedte teljesen színes hátsó fertályát.
Már épp követni akartuk, amikor Amos megszólalt:
- Carter, a munkatáskát, ha kérhetném. Az lesz a legjobb, ha bezárom a könyvtárba.
Hezitáltam. Majdnem elfeledkeztem a hátamon levő táskáról, de ez volt az egyetlen, ami megmaradt az apámból. Még a poggyászunk sem volt meg, mert még mindig a British Múzeumban pihent valahol. Őszintén szólva nagyon meglepődtem, hogy a munkatáskát nem vették el tőlem a rendőrök, de mintha egyikük sem vette volna észre.
- Majd visszakapod - Ígérte Amos. - Amikor majd megfelelő lesz az idő.
Elég szépen kérte, de valami a tekintetében azt sugallta, hogy igazából nincs nagyon választásom.
Átnyújtottam neki a táskát. Amos óvatosan vette el, mintha robbanóanyagokkal lenne tele.
- Majd reggel találkozunk - Megfordult, és a leláncolt ajtók felé vette az irányt. láncok arrébb tekeredtek, és az ajtók pont annyira nyíltak ki, hogy Amos be tudjon slisszanni anélkül, hogy mi bármit is lássunk abból, ami a túloldalon van. Aztán a láncok újra bezárultak.
Rápillantottam Sadie-re, mert nem voltam biztos abban, mit is csináljak. Magunkban álldogállni a Nagyteremben Thoth isten fura szobrával egyetemben nem tűnt valami hatalmas mulatságnak, zért inkább követtük Khufut fölfelé a lépcsőn.
Sadie és én szomszédos szobákat kaptunk a harmadik emeleten, és be kell vallanom, királyabbak voltak bármilyen másik helynél, ahol valaha laktam.
Volt egy saját teakonyhám, teljesen teletömve kedvenc ételeimmel: gyömbérsör - [Nem, Sadie. Az nem egy öreg bácsi trutymója! Maradj már csöndben.] - Twix és Skittles. Lehetetlennek tűnt. Honnan tudta Amos, mik a kedvenceim? A TV, a számítógép és a hi-fi is totál high-tech volt. A fürdőszobámban a mindig is használt fogrémmárkámból volt egy tubusnyi, meg a kedvenc dezodoromból, meg mindenből. Az óriás méretű ágyam is király volt, bár a párnám kicsit furán nézett ki. Egy normális, szövetpárna helyett egy elefántcsont fejtámasz volt, amiket már láttam egyiptomi sírokban. Oroslánokkal és (természetesen) töméntelen mennyiségű hierogliáva volt díszítve.
A szobában volt még továbbá egy íróasztal, ami a New York Harbor-ra nézett, kilátással Manhattenre és a távoli Szabadság-szoborra, de a üveg tolóajtók valahogy be voltak csukva. Ez volt számomra az első indikátora annak, hogy valami nem volt rendben.
Khufuhoz fordultam, de már eltűnt. A szobám ajtaja csukva volt. Megpróbáltam kinyitni, de be volt zárva.
Egy elfojtott hang hallatszott a szomszédos szobából:
- Carter?
- Sadie - Megpróbáltam kinyitni az ő szobájába nyíló ajtót, de az is be volt zárva.
- Foglyok vagyunk - Mondta. - El tudod hinni, hogy Amos... mármint, megbízhatunk benne?
Mindazokután amit ma láttam, semmiben sem bíztam, de kihallottam a félelmet Sadie hangjából. Ez aktivált bennem egy idegen érzést, mintha meg akarnám nyugtatni őt. Az ötlet hatalmas hülyeségnek tűnt. Sadie mindig is annyival bátrabb volt nálam - mindig azt tette, amit akart, soha nem foglalkozott a következményekkel. Én voltam az, aki beijedt mindentől. De abban a pillanatban úgy éreztem, el kell játszonom egy olyan szerepet, amighez rég nem nyúltam hozzá: a bátyust.
- Minden rendben lesz - Megpróbáltam magabiztosnak hangzani. - Figyelj, ha Amos bántani akart volna minket, akkor mostanra már számtalanszor lett volna alkalma rá. Próbálj meg aludni inkább.
- Carter?
- Igen.
- Az mágia vol, nem? Ami Apuval történt a múzeumban. Amos hajója. Ez a ház. Ez mind mind mágia.
- Azt hiszem.
Olyan hangosat sóhajtott, hogy még az ajtó túlfelén is meghallottam.
- Oké. Akkor legalább nem kezdek szép lassan megőrülni.
- Ne hagyd, hogy megharapdáljanak az ágyi poloskák - Kiáltottam át neki. Aztán eszembe jutott, hogy azóta nem mondtam ezt neki, hogy együtt laktunk Los Angelesben, amikor még élt Anya.
- Hiányzik Apu - Mondta Sadie. - Nagyon nagyon ritkán láttam, de... hiányzik.
A szemeim egy kicsit bekönnyeztek, de vettem egy mély levegőt. Nem akartam hirtelen elgyengülni. Sadie-nek szüksége volt rám. Apának szüksége volt ránk.
- Meg fogjuk találni - Mondtam neki. - Szép álmokat.
Még hallgatóztam egy darabig, de mindössze Muffin nyávogását és mászkálását hallottam, ahogy felfedezte új lakhelyét. Legalább ő nem tűnt boldogtalannak.
Odamentem végül az ágyamhoz, és belemásztam. A takarók kényelmesek és melegek voltak, de a párna egyszerűen túl furcsa volt. Fájt tőle a nyakam, ezért letettem a földre, és nélküle aludtam el.
Az első nagy hibám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése