3. fejezet III. rész

 Valami mocorgott az agyam hátuljában. Az a viharkabátos férfi, aki Apával veszekedett az utcán - ő mondott valamit a Per Ankh-ról. 
 Az ankh-ot úgy értette, mint az élet szimbólumát, és ha igen, mi is volt az a per? Valószínűleg nem az osztásjelre gondolt. Olyan érzésem támadt, hogyha láthatnám a Per Ankh szavakat hieroglifákkal leírva, tudnám, mit jelentenek. 
 Letettem a képet Anyáról. Előhalásztam egy ceruzát, és megfordítottam az egyik régi házi feladatom papírját. Azon merengtem, vajon mi történne, ha megpróbálnám lerajzolni a Per Ankh szavakat. Vajon csak úgy eszembe ötlene a helyes minta?
 Amint hozzáérintettem a ceruzám hegyét a papírhoz, kinyílt az ajtóm.
 - Miss Kane? - megfordultam és letettem a ceruzát. A rendőrfelügyelő homlokát ráncolva állt az ajtómban.
 - Maga meg mit csinál?
 - Matekot - válaszoltam.
  A mennyezet a szobámban viszonylag alacsony, ezért a rendőrnek össze kellett görnyednie ahhoz, hogy be tudjon jönni. Egy bolyhosodó, szürkés öltöny volt rajta, ami tökéletesen illett szürke, ritkuló hajához és hamuképéhez.
 - Nos akkor, Sadie. Én Williams főfelügyelő vagyok. Beszélgessünk egyet, rendben? Ülj le.
 Nem ültem le, és ő sem tette, ami biztos idegesítette. Nehéz a helyzet magaslatán lenni, ha úgy össze kell görnyednek, hogy Quasimodónak tűnsz. 
 - Mondj el nekem mindent, kérlek - mondta. - attól fogva, hogy az apád idejött téged összeszedni.
 - Már mindent elmondtam a rendőröknek a múzeumban.
 - Még egyszer, ha nem bánja.
 Tehát elmondtam neki mindent. Miért is ne? A bal szemöldöke egyre feljebb és feljebb szökött, miközben azokról a világító betűkről meg a kígyós botról beszéltem.
 - Hát, Sadie - mondta Williams felügyelő. - Jó erős képzelőerőd van.
 - Én nem hazudok, felügyelő. És azt hiszem, a szemöldöke épp meg akar szökni.
 Megpróbált ránézni a szemöldökére, aztán megrázta inkább a fejét. 
 - Nos, Sadie, biztos vagyok benne, hogy ez nagyon nehéz neked. Megértem, hogy védeni akarod az apád hírnevét. De ő már elment...
 - Úgy érti, egy szarkofágban belesüllyedt a padlóba - kötöttem az ebet a karóhoz. - Nem halt meg.
Williams felügyelő széttárta kezeit. 
 - Sadie, nagyon sajnálom. De muszáj rájönnünk, hogy miért tette az apád ezt a...
 - Ezt a mit?
 A felügyelő kínjában megköszörülte a torkát. 
 - Az apád elpusztított felbecsülhetetlen értékű leleteket, és úgy tűnik, megölte magát a folyamat során. Kifejezetten szeretnénk tudni, hogy miért.
 Rábámultam.
 - Azt mondja, az apám egy terrorista? Megőrült?
 - Felhívtunk néhányat az apád ismerősei körül. Megértem, hogy a hozzáállása rossz irányba változott az anyátok halála óta. Visszahúzódó lett, és minden idejét a kutatásainak szentelte, és egyre több és több időt töltött Egyiptomban...
 - Ő egy nyavalyás egyiptológus! Keresnetek kéne őt, nem pedig értelmetlen kérdésekkel bombázni engem!
 - Sadie - mondta, és kihallottam a hangjából, hogy éppen erősen koncentrál arra, hogy ne pofozzon fel. Érdekes, ezt sokszor megkapom a felnőttektől. - Vannak Egyiptomban olyan szélsőséges csoportok, akik külföldre vitt egyiptomi leleteket tesznek tönkre. Ezek az emberek megkörnyékezhették apádat. Talán az ő állapotában egyszerű célpontjukká vált. Ha említett bármiféle neveket...
 Elhúztam mellette az ablakhoz. Annyira mérges voltam, hogy alig tudtam gondolkozni. Nem hittem el, hogy Apa meghalt. Nem, nem, nem és nem. És hogy terrorista lenne? Kérlek. Miért ilyen hülyék a felnőttek? Mindig azt akarják, hogy mondd el az igazat, amikor pedig megteszed, nem hisznek neked. Mi értelme van ennek?