Kibámultam a sötét utcára. Hirtelen a hidegrázás minden eddiginél rosszabbra fordult. Arra a halott fára koncentráltam, ahol korábban Apával találkoztam. Ott állt alatta most, az utcai lámpa halványsárga fénykörében, felnézve rám az a bizonyos kövérkés pasas viharkabátban és körlencséjű szemüvegben meg kalapban - az, akit Apa Amosnak hívott.
Azt hiszem meg kellett volna ijednem kissé attól, hogy egy különös férfi figyel engem az éjszaka sötétjéből. De az arckifejezése teli volt aggodalommal. És valahonnan ismerősnek tűnt. Kezdtem beleőrülni abba, hogy nem jut eszembe, honnan is.
Mögöttem a felügyelő megköszörülte a torkát.
- Sadie, senki sem vádol téged a múzeumbéli támadás miatt. Megértjük, ha akaratod ellenére rángattak bele ebbe az egészbe.
Elfordultam az ablaktól.
- Akaratom ellenére? Én zártam be a kurátort az irodájába.
A felügyelő szemöldökei újfent elkezdtek ráncba szaladni.
- Akárhogy is történt, biztosan nem voltál teljesen tisztában azzal, mit tervez tenni apád. Valószínűleg a bátyád azonban benne volt.
Felhorkantottam.
- Carter? Ugyan kérem.
- Tehát eltökélted, hogy őt is véded. Egy megfelelő testvérnek tartod, igaz?
Nem tudtam elhinni. Pofán akartam csapni a férfit.
- Mit is kéne, hogy ez jelentsen? Azért, mert nem hasonlít rám?
A felügyelő pislogott.
- Én csak úgy értettem...
- Tudom, mit akartál ezzel. Természetes, hogy ő a bátyám!
Williams Felügyelő békítőleg felemelte kezeit, de én tovább dühöngtem. Akármennyire is idegesített Carter, gyűlöltem, amikor az emberek úgy gondolták, nincs köztünk rokoni kapcsolat, vagy furcsán néztek apámra, amikor azt mondta hármunkra, egy család vagyunk - mintha valami rosszat tettünk volna. Az a hülye Dr. Martin a múzeumban. Williams Felügyelő. Minden alkalommal ez történt, amikor Apa, Carter és én együtt voltunk. Minden egyes hülye alkalommal.
- Sajnálom, Sadie - mondta a felügyelő. - Csak biztosra akarok menni abban, hogy szétválasztjuk a bűnöset az ártatlantól. Sokkal egyszerűbb lenne mindenkinek, ha együttműködnél. Bármiféle információ. Bármi, amit az apád mondott. Emberek, akikkel beszélt, vagy akiket emlegetett.
- Amos - fakadtam ki. - Találkozott egy Amos nevű pasassal.
Williams Felügyelő sóhajtott.
- Sadie, az lehetetlen. Ebben teljesen biztosak vagyunk. Beszéltünk Amossal nem kevesebb, mint egy órája, és ő New Yorkban vette fel a telefont.
- Ő nincs is New Yorkban! - Kötöttem az ebet a karóhoz. - Ő itt van pontosan...
Kinéztem az ablakon és Amos már el is tűnt. Annyira tipikus.
- Az lehetetlen - mondtam.
- Pontosan - mondta a felügyelő.
- De ő itt volt! - Kiáltottam fel. - Ki ő? Apa egyik kollégája? Honnan tudtátok hogy lehet felhívni?
- Most komolyan, Sadie. Abbahagyhatnád már ezt a színészkedést.
- Színészkedés?
A felügyelő vizslatott egy darabig, mintha döntésre akarna jutni valamiben. Aztán megszólalt:
- Már megtudtuk az igazságot Cartertől. Nem akartalak nagyon lelombozni, de ő már tényleg mindent elmondott nekünk. Megértette, hogy nincs értelme tovább védeni apátokat. Most már akár te is segíthetnél nekünk, és akkor ellened nem emelnénk vádakat.
- Nem szabadna hazudnia egy gyereknek! - Üvöltöttem, abban reménykedve, hogy a hangom lehallatszik a földszintre. - Carter soha nem szólna egy rossz szót se Apa ellen, és én sem fogok!
A felügyelőben még annyi tisztesség sem volt, hogy nem is tűnt feszélyezettnek. A férfi összekulcsolta karjait.
- Sajnálom, hogy így érzel, Sadie. Azt hiszem, itt az ideje hogy lemenjünk, és megbeszéljük a következményeket a nagyszüleitekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése