- Késett a gépünk - mondtam neki. Erre ő kipukkasztott egy rágógumi-buborékot, megdörzsölte Muffin fejét, és bekiabált a házba.
- Nagyi, megyek el!
Valahonnan a házból Faust nagymama mondott valamit, amit nem tudtam tisztán kivenni, valószínűleg azt, hogy:
- Ne engedd be őket semmiképp!
Sadie bezárta az ajtót és úgy mért végig engem, mintha egy döglött egér lennék, akit a macskája hurcibált elé.
- Tehát megint itt vagy.
- Aha.
- Akkor gyere - Sadie sóhajtott egyet. - Haladjunk a dologgal.
Ő már csak ilyen volt. Semmi "Heló, hogy voltál az elmúlt hat hónapban? Örvendek, hogy látlak!" vagy valami hasonló. De ez teljesen rendben volt számomra. Amikor valakit csak évente kétszer lát az ember, az inkább valamilyen távoli kuzinnak tűnik, mint a testvérének. Semmi közös nem volt bennünk a szüleinken kívül.
Lecammogtunk a lépcsőkön. Éppen azon gondolkoztam, hogy olyan szaga van, mint az öregemberek házának és a rágógumi illatának keveréke, amikor hirtelen megtorpant, és belefutottam.
- Az meg ki? - kérdezte.
Már majdnem elfeledkeztem a viharkabátos illetőről. Ő és az apám az utca túloldalán álltak egy nagy, halott fa tövében, és mintha vitatkoztak volna. Apu háttal állt nekünk, de olyan karmozdulatokkal hangsúlyozta mondandóját, amiket csak különösen felkavart lelkiállapotban szokott alkalmazni. A másik férfi megrántotta a vállát és megrázta a fejét.
- Nemtom - mondtam - Már akkor is itt volt, amikor megérkeztünk.
- Ismerősnek tűnik - Sadie a homlokát ráncolta, mintha emlékezni próbálna. - Gyere már!
- Apu azt akarja, hogy a taxiban várjuk meg - mondtam, bár tudtam, hogy nincs értelme. Sadie már elindult. Ahelyett, hogy egyenesen keresztülsétált volna az úton, fél házzal balra ment a járdán, autók mögött bujkált, és csak aztán ment át és kuporodott le egy kicsi kőfal mögé. Elkezdett az apánk felé settenkedni. Nem volt más választásom, követnem kellett őt, még ha ettől hülyének éreztem is magam.
- Hat év Angliában - motyogtam az orrom alatt. - és máris azt hiszi magáról, hogy James Bond női változata.
Sadie anélkül megcsapott, hogy hátranézett volna, és folytatta útját előrefelé. Néhány lépés múlva a halott fa mögött ácsorogtunk. Hallottam, amint apám a túloldalon azt mondja:
- ... muszáj, Amos. Tudod, hogy ez a helyes cselekedet.
- Nem - mondta a másik ember, aki feltehetőleg Amos volt. A hangja mély és egyenletes volt - nagyon ragaszkodó. Az akcentusa alapján amerikai származású.
- Ha én nem állítalak meg, Julius, ők fognak. A Per Ankh árnyéka rád vetül.
Sadie felém fordult, és azt tátogta:
- Per miccsoda?
Ugyanolyan értetlenül csóváltam meg a fejem, mint a húgom.
- Csak menjünk innen - suttogtam, mert biztos voltam abban, hogy hamarosan észrevesznek minket, és akkor nagy bajba keveredünk. Sadie, természetesen, tudomást sem vett rólam.
- Nem tudják a tervem - mondta éppen az apám. - Mire kitalálják...
- És a gyerekek? - kérdezte Amos. A nyakamon égnek álltak a szőrszálak. - Mi lesz velük?
- Elrendeztem mindent a védelmükkel kapcsolatban - mondta Apu. - Amúgy is, ha én nem teszem ezt most meg, akkor mind veszélybe kerülünk. Most pedig hagyj.
- Nem tehetem, Julius.
- Akkor párbajozni szeretnél? - Apu hangja halálosan komolyan csengett. - Soha sem tudtál még legyőzni engem, Amos.
A Nagy Spatula Incidens óta nem láttam apámat ilyen erőszakosnak, és semmi kedvem nem volt azt megismételni, de a két férfi egy harc felé közeledett. Mielőtt reagálni tudtam volna, Sadie felugrott és elkiabálta magát:
- Apu! - ezzel Sadie nekiugrott és megölelte, amivel nagyon meglepte őt, bár a másik férfi - Amos - sokkal döbbentebbnek tűnt. Olyan gyorsan lépkedett hátra, hogy a saját viharkabátja szélébe belebotlott. Levette a szemüvegét. Így azon kezdtem gondolkodni, hogy Sadie-nek igaza volt. Ismerősnek tűnt - mint egy régi, távoli emlék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése