Apa gyakorlatilag elhagyott engem, amikor hat éves voltam. A nyaklánc volt az egyetlen kapcsolatom vele. Jobb napokon sokáig bámultam, és keserédesen gondoltam rá. Rosszabb napokon (amikből meglehetősen több volt) keresztülhajítottam a szobán, és átkozódva kiabáltam, hogy miért nincs velem, amit egész megnyugtatónak találtam. De végül mindig visszavettem.
Azonban a múzeumban történt furcsaságok között - és ezt nemcsak úgy kitaláltam - a nyaklánc felforrósodott. Majdnem levettem, de nem mertem, mert azon gondolkodtam, hátha tényleg meg tud védeni valahogy.
Jobbá teszem a dolgokat, mondta Apa, azzal a bűntudatos nézésével, amivel oly sokszor bámult engem. Hát, kolosszális tévedés volt ez, Apa. Mit gondolt? Azt akartam hinni, hogy mindez csak egy rossz álom volt: a világító hieroglifák, a kígyó-bot, a koporsó. Ilyesmi dolgok nem történhetnek meg. De tisztában voltam vele, hogy olyan félelmetes dolgot, mint a tüzes ember arca, , képtelen lennék álmodni. Azt mondta Carternek: "Hamarosan, fiú.", mintha le akarna minket vadászni. Már ettől a gondolattól remegni kezdett a kezem. Arról a megállásunkról sem tudtam megfeledkezni Kleopátra Tűjénél, ahogyan Apa látni akarta, mintha abból merítené a bátorságát, mintha a British Múzeumban történteknek közük lenne az anyámhoz.
A szemem végigpásztázta a szobámat, és megállapodott az asztalomon. Nem, gondoltam, nem fogom azt tenni. De odasétáltam és kinyitottam az egyik fiókját. Oldalra söpörtem néhány öreg gémkapcsot, cukorkákat, egy adag matekházit, amit elfelejtettem beadni, és néhány fotót rólam meg az osztálytársnőimről, Lizről és Emmáról, amint hülye sapkákat próbálunk fel a Camden Market-ben. És mindennek a legalján ott volt egy kép Anyáról.
Nagyinak és Papinak több tonna képük van róla. Van egy kis oltáruk a nappali egyik szekrényében - Anya gyerekkori rajzai, az érettségi után készült képei, a kedvenc ékszerei. Ez eléggé mentális. Eltökéltem kitartottam amellett az elképzelésem mellett, miszerint nem leszek olyan, mint ők, nem fogok a múltban élni. Alig emlékeztem Anyára, végül is, a halála pedig visszafordíthatatlan.
De egy képet mégis megtartottam róla. Anya és én látszódunk rajta, a házunknál,még Los Angelesben, nem sokkal azután, hogy megszülettem. Anya a kinn áll rajta a teraszunkon, a Csendes Óceán a háta mögött, kezében egy ráncos kis kupac, egy baba, akinek még fel kell nőnie ahhoz, hogy ténylegesen a te gyereked legyen. Baba énem nem ragadja meg az ember pillantását, de Anya lélegzetelállítóan szép, még rövidnadrágban és szakadt pólóban is. Szemei mélykékek voltak. Aranyszín haját hátrakötötte. A bőre tökéletesen csillogott. Mindig rossz érzéssel tölt el, ha az emberek hozzá hasonlítanak, mert még a hajam is úgy áll általában, mint egy szénakazal, és én az istenért sem vagyok képes érettnek és gyönyörűnek tűnni.
[Hagyd abba a somolygást, Carter.]
A fotót nem volt szívem kidobni, mert alig emlékeztem arra, amikor még mind együtt éltünk. De főképp egy Anya pólóján látható szimbólum miatt tartottam meg: egy egyiptomi élet-szimbólum - egy ankh. A halott anyám az élet szimbólumát viseli. Semmi sem lehetett ennél szomorúbb. De úgy mosolygott a kamerába, mintha ismert volna egy titkot. Mintha ő és az apám egy privát viccen mosolyognának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése