Amikor visszanyertem az eszméletem, az első dolog amit meghallottam, nevetés volt - szörnyűséges, vidám nevetés, ami összekeveredett a múzeum szirénáinak zajával.
Úgy éreztem magam, mintha áthajtott volna rajtam egy traktor. Kissé szédülve felültem, és kiköptem egy darab Rosette-i követ a számból. A kiállítótér romokban hevert. Néhol tűz égett. Óriási szobrok dőltek össze. A szarkofágok lerepültek a talapzatukról. A Rosette-i kő darabjai olyan erővel repültek szerte-széjjel, hogy beleágyazódtak a falakba, oszlopokba, és egyéb kiállítási tárgyakba. Sadie ájultan feküdt mellettem, de sértetlennek tűnt. Megráztam a vállánál fogva, és ő azt morogta:
- Ugh.
Előttünk, ahol a Rosette-i kő állt, a talapzat megfeketedett és füstölt. A padló is megfeketedett egy robbanás-mintázatban - kivéve azt a helyet, ahol Apu állt a kék körében. A mi irányunkba nézett, de nem úgy tűnt, mintha minket figyelne. Egy véres vágás futott keresztül a homlokán. Erősen szorította a bumerángját. Nem értettem, mit figyel. Aztán az a szörnyű nevetés megint felhangzott, és rájöttem, hogy pont előttem adja ki valami.
Valami állt köztünk és az apánk között. Először alig vettem ki - csak egy remegés a hőségben. De ahogy rákoncentráltam, felvett egy homályos alakot - egy férfi tüzes körvonalát. Magasabb volt Apunál, és a nevetése úgy vágott keresztül rajtam, mint egy láncfűrész.
- Ügyes - mondta az apámnak. - Nagyon ügyes volt ez, Julius Kane.
- Téged nem idéztelek meg! - Az apám hangja megremegett. Felemelte a bumerángot, de a tüzes ember egy csettintésére kiszállt a kezéből, és összetört a falnak csapódva.
- Engem sohasem idéznek meg, Julius - dorombolta a férfi. - De amikor kinyílik egy ajtó, fel kell készülni a keresztülsétáló vendégekre is.
- Menj vissza a Duatba! - üvöltötte az apám. - Velem van a Nagy Király ereje!
- Ó, de félelmetes - mondta a férfi cseppet sem lenyűgözve. - És még ha tudnád is használni azt az erőt, amit nem tudsz, akkor se voltál soha ellenfél nekem. Én vagyok a legerősebb. Most pedig osztozol az ő sorsában.
Semmit sem értettem, de azt tudtam, hogy segítenem kell az apámnak. Megpróbáltam felkapni a legközelebbi kődarabot, de az ujjaim dermedtek és tehetetlenek voltak a félelemtől. A kezeim tehát használhatatlanok voltak.
Apu szemével némán figyelmeztetett: Tűnjetek el! Észrevettem, hogy csak megpróbálja magán tartani a tüzes ember figyelmét, hogy én és Sadie el tudjunk menekülni észrevétlenül. Sadie továbbra is félig eszméletlen volt. Sikerült behurcolnom őt egy oszlop mögé, az árnyékba. Ellenkezni próbált, de fél kézzel befogtam a száját. Ettől magához tért. Meglátta, mi történik, és felhagyott a harccal.
A szirénák sikoltottak. Tűz nyaldosta a részleg bejáratát. Az őröknek idefelé kell tartaniuk, de nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz hír-e számunkra.
Apu letérdelt a földre, szemét ellenfelén tartva, és kinyitotta a faragott fadobozt. Kivett belőle egy radírméretű fadarabot. Motyogott valamit a bajsza alatt és a darabka egy vele egymagas fa bottá változott.
Sadie nyökögött valamit. Én sem hittem a szemeimnek, de a dolgok csak még furcsábbak lettek. Apu a tüzes férfi lábához hajította a botját, és az egy óriási kígyóvá változott - tíz láb hosszúvá, és olyan szélessé, mint amilyen én vagyok - rézszínű pikkelyekkel és vörösen izzó szemekkel. A tüzes férfira vetette magát, aki erőlködés nélkül elkapta a kígyót a nyakánál fogva. A férfi keze lángra lobbant, és a kígyó hamuvá égett.
- Ez egy jó régi trükk, Julius - mondta csipkelődve a tüzes ember.
Az apám megint ránk pillantott, és némán kérlelt minket arra, hogy fussunk. Egyik felem képtelen volt valóságként elfogadni azt, amit most láttunk. Talán nem vagyok magamnál, és ez egy rémálom. Mellettem Sadie felkapott egy darab követ.
- Hányat? - kérdezte gyorsan az apám, miközben magán próbálta tartani a tüzes ember figyelmét. - Hányat szabadítottam ki?
- Miért, persze mind az ötöt - mondta a tüzes ember, mintha egy gyereknek magyarázna. - Tudhattad volna, hogy mi egy csomagban járunk, Julius. Hamarosan még többeket fogok kiszabadítani, és ők hálásak lesznek. Megint királynak fognak nevezni.
- A Démon Napok - mondta az apám. - Meg fognak állítani még azelőtt, hogy túl késő lenne.
A tüzes férfi felnevetett.
- Azt hiszed, a Ház meg tud állítani? Azok az öreg bolondok még csak abba sem tudják hagyni a veszekedést egymás között. Most engedd, hogy a történet újraíródjon. És most te soha nem fogsz felemelkedni!
A tüzes ember intett egyet a kezével. A kék kör Apu lábánál feketére változott. Apu a cuccai után nyúlt, de azok elcsúsztak tőle a földön.
- Viszlát, Ozirisz - mondta a tüzes ember. Egy újabb kézlegyintésével előidézett egy világító koporsót az apánk köré. Először szinte alaktalan volt, de ahogy Apu oldalait verte az öklével és mocorgott, egyre inkább rásimult, majd végül kézzel foghatóbbá vált - egy arany, egyiptomi szarkofág, ékkövekkel kirakva. Az apám utoljára a szemembe nézett, és azt tátogta: Fuss!, mielőtt a koporsó belesüllyedt a padlóba, mintha az vízből lett volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése