3. fejezet I. rész

S A D I E 
3. Bebörtönözve a macskámmal

 [Add ide azt a nyomorék mikrofont.]

  Hullo. Sadie beszél. A bátyám elég gáz történetmesélés terén. Sajnálatomat kell kifejeznem miatta. De most már veletek vagyok, tehát minden rendben van.
  Nézzük csak. A robbanás. A Rosette-i kő billió darabban. Tüzes gonosz csóka. Apa bezárva egy koporsóba. Ijesztő Francia és Arab Lány a késsel. Mindketten kiütve. Oké. 
  Tehát amikor felébredtem, a rendőrség nyüzsgött mindenfelé, mint arra számíthattatok. Elválasztottak a bátyámtól. Nem mintha túlságosan bántott volna a dolognak az a része. Fájdalom vele lenni. De bezártak a kurátor irodájába évekre. És igen, ehhez a mi bicikliláncunkat használták fel. Kretének.
  Összetörtem, természetesen. Éppen csak kiütött egy tüzes-mi-a-franc. Láttam, amint az apámat becsomagolták egy szarkofágba, és keresztülrepült a padlón. Megpróbáltam mindezt elmagyarázni a rendőröknek, de figyeltek rám? Á, dehogy.
  És itt jön a legrosszabb: hosszasan rázott a hideg, mintha valaki jéghideg tűket nyomkodott volna a nyakam hátuljához. Akkor kezdődött, amikor ránéztem azokra a kéken világító szavakra, amiket Apa rajzolt a Rosette-i kőre, és én tudtam, mit jelentenek. Ez családi betegség talán? Az unalmas egyiptomi cuccokról való tudás lehet örökletes? Az én szerencsémmel tuti.
  Sokkal azután, hogy a rágógumim elíztelenedett, egy rendőrnő végre elhozott a kurátor irodájából. Nem kérdezett semmit. Csak bedugott egy rendőrautóba és hazavitt. Még akkor sem beszélhettem Nagyival és Papival. A rendőrnő bedugott a szobámba, én pedig vártam. És vártam. Gyűlölök várni.  Járkáltam. A szobám nem valami flancos, csak egy padlástér ablakkal, ággyal és asztallal. Nem sok mindent csinálhattam.
  Muffin megszagolta a lábam, és a farka felállt, mint egy hajkefe nyele. Azt hiszem, nem szereti a múzeumok szagát. Fújt egyet, majd bemászott az ágyam alá.
 - Köszi szépen - motyogtam. 
  Kinyitottam az ajtóm, de a rendőrnő előtte állt őrt. 
 - A felügyelő hamarosan Önnel is beszélni fog - mondta nekem. - Kérem, maradjon odabent.
  Leláttam a földszintre - csak egy pillantást vetettem Papira, amint idegesen járkál összefont karral, miközben Carter a rendőrfelügyelővel beszélt a kanapén. Nem tudtam kivenni, mit mondanak.
 - Kimehetnék a WC-re? - kérdeztem a kedves rendőrt.
 - Nem - azzal az arcomba zárta az ajtót. Mintha felrobbanthatnám a WC-t. Most komolyan. Előhalásztam az iPod-om és végigpörgettem a lejátszólistám. Semelyik szám sem fogott meg. Undorodva az ágyamra hajítottam. Amikor túlságosan ideges vagyok a zenehallgatáshoz, az mindig rosszat jelent. Azon gondolkoztam, miért Cartert kérdezi ki először a rendőrség. Nem volt valami igazságos.
 Szórakozottan elővettem az amulettem, amit Apa adott nekem. Soha sem voltam biztos benne, mit jelent a rajta levő szimbólum. Carteré egyértelműen egy szem volt, de az enyém egy kicsit egy angyalra hasonlított, vagy egy gyilkoló űrlényre. Miért kérdezte Apa, hogy megvan-e még? Hát persze, hogy megtartottam. Ez volt az egyetlen ajándék, amit nekem adott, hát Muffint kivéve, de ha a macska hozzáállását nézzük, még csak nem is hívhatjuk normális ajándéknak.