2. fejezet I. rész

C a r t e r

2. Robbanás Karácsonyra

  Jártam már a British Múzeumban. Valójában több múzeumban jártam már életemben, mint azt be merném vallani - attól aztán totális okostojásnak tűnnék. 

 [Ez Sadie a háttérben, azt üvöltözi, hogy tényleg okostojás vagyok. Köszi, hugi.]

  Mindegy, a múzeum zárva volt, és a villanyok le voltak kapcsolva odabent, de a kurátor és két biztonsági őr várt ránk a lépcsőkön. 
 - Dr. Kane! - a kurátor egy kissé pocakos ember volt olcsó öltönyben. Azt hiszem, láttam már múmiákat több hajjal és szebb fogsorral. Úgy rázta meg az apám kezét, mintha valamilyen rocksztárral találkozott volna. 
 - A legutóbbi írása Imhotepről - briliáns! Fogalmam sincsen, hogyan fordította le azokat a varázsigéket!
 - Im-ho-kicsoda? - motyogta nekem Sadie.
 - Imhotep - válaszoltam. - Főpap, építész. Vannak, akik azt állítják róla, hogy mágus volt. Ő tervezte az első lépcsős piramis tervezője. Tudod.
 - Nem tudom - mondta Sadie. - Nem érdekel. De azért kösz.
  Apu megköszönte a kurátornak, hogy ünnepnapon fogad minket. Aztán a vállamra tette az egyik kezét.
 - Dr. Martin, szeretném ha megismerné Cartert és Sadie-t.
 - Á! A fiad, természetesen, és... - a kurátor kérdőn vizslatta a húgom. - És az ifjú hölgy?
 - A lányom - mondta Apu.
  Dr. Martin egy pillanatra lefagyott. Tök mindegy, milyen nyíltnak vagy udvariasnak gondolják magukat az emberek, egy pillanatra mindig összezavarodnak, amikor rájönnek, hogy Sadie is a családunk tagja. Gyűlölöm, de az évek alatt megszoktam.
  A kurátor újra mosolyogni kezdett. 
 - Igen, igen, természetesen. Erre tessék, Dr. Kane. Miénk a megtisztelés!
  A biztonsági őrök bezárták mögöttünk az ajtót. Elvették a csomagjainkat, és az egyikük Apu munkatáskája után nyúlt.
 - Á, nem kell - mondta Apu apró mosoly kíséretében. - Ezt inkább magamnál tartanám.
  Az őrök az előcsarnokban maradtak miközben mi követtük a kurátort a Nagy Csarnokba. Így, este, kifejezetten baljóslatú volt. A halovány fény, ami az üvegkupolán keresztül behatolt pókhálómintát festett a padlóra és a falakra. A lépésein csattogtak a fehér márvány padlózaton. 
 - Tehát - mondta Apu. - A kő.
 - Igen! - válaszolta a kurátor. - Bár nem tudom, milyen új információkkal szolgálhatna még. Halálra tanulmányozták már - a leghíresebb leletünk, természetesen.
 - Természetesen - mondta Apu. - De meg fogsz lepődni.
 - Miről beszélnek? - suttogta oda nekem Sadie.
  Nem válaszoltam neki. Volt egy erős megérzésem arra vonatkozóan, hogy miről beszélnek, de ötletem sem volt, Apu miért rángatott minket ide Szenteste, hogy megnézzük.   Inkább azon kezdtem gondolkodni, hogy mit akarhatott mondani nekünk Kleopátra Tűjénél - valamit az anyánkról és a haláláról. És miért nézegetett körbe-körbe, mintha arra számított volna, hogy azok a fura emberek a Tűnél újra felbukkannak. Be voltunk zárva egy múzeumba, körülvéve biztonsági őrökkel és high-tech biztonsági rendszerrel. Senki sem zavarhatott minket itt - legalábbis azt reméltem.
  Befordultunk az Egyiptomi Szárnyba. A falak mentén fáraók és istenek masszív szobrai sorakoztak, de az apám egy pillantásra sem méltatta őket, csak ment egyenesen előre, a fő attrakció felé egy középső terembe.
 - Gyönyörű - mormolta Apu. - És ez nem egy másolat?
 - Nem, nem - ígérte a kurátor. - Nem mindig hagyjuk kiállítva az eredetit, de ez egy különleges alkalom. Számodra az igazit tettük ki.
  Egy három láb magas és két láb széles, tömör, szürke kőtáblát bámultunk. Egy talapzatra állították, és be volt zárva egy vastag üvegdobozban. A sima kőfelszínbe háromféle nyelven véstek írásjeleket. Legfölül ókori egyiptomi képírást láttunk - hieroglifákat. A középső részben... meg kellett dolgoztatnom az agyam, hogy eszembe jusson, minek is hívta az apám: demotikus, egy fajta írás abból az időszakból, amikor a görögök fennhatósága alatt állt Egyiptom, és  egy csomó görög szó keveredett az egyiptomi nyelvbe. Az utolsó sorok ógörögül voltak.