A taxink a sorok közt kígyózva haladt a Temze partján. Amint elhagytuk a Waterloo hidat, Apu megszólalt.
- Sofőr, kérem álljon meg itt egy pillanatra.
A taxi félrehúzódott a Viktória rakpartnál.
- Mi az, Apu? - kérdeztem.
Az apám úgy szállt ki a kocsiból, mintha meg sem hallott volna. Amikor Sadie és én csatlakoztunk hozzá a járdán, épp Kleopátra Tűjét bámulta. Abban az esetben, ha még nem láttad: a Tű egy obeliszk, nem egy tű, és semmi köze sincs Kleopátrához. Azt hiszem, az angoloknak csak szimplán megtetszett a név hangzása, amikor Londonba hozták. Körülbelül hetven láb magas, ami nagynak tűnhetett az ókori Egyiptomban, de itt, a Temze partján, magas épületek közt kicsinek és szomorúnak tűnt. Elkocsikázhatsz akár mellette anélkül, hogy észrevennéd, hogy egy London városánál ezer évvel idősebb valamit hagytál épp el.
- Istenem - Sadie mérgesen kezdett járkálni körbe-körbe. - Komolyan minden egyes műemléknél meg fogunk állni?
Apu az obeliszk tetejét figyelte.
- Újra látnom kellett - motyogta csak úgy magának. - Ahol megtörtént...
Hideg szél fújt keresztül a folyón. Vissza akartam ülni a taxiba, de az apám kezdett megijeszteni. Soha nem láttam még ilyen szétszórtnak.
- Micsoda, Apu? - kérdeztem. - Mi történt itt?
- Ez az utolsó hely, ahol láttam őt.
Sadie abbahagyta a mászkálást. Kérdőn nézett először rám, aztán Apura.
- Várj egy pillanatot. Anyára gondolsz?
Apu Sadie füle mögé simította néhány rakoncátlan hajtincsét, és a lány annyira megdöbbent, hogy még csak el sem tolta a kezét. Úgy éreztem, hogy az eső jéggé fagyasztott. Anyu halála mindig tabu volt. Azt tudtam, hogy Londonban halt meg egy balesetben. Tudtam azt is, hogy a nagyszüleim Aput hibáztatják miatta. De soha senki sem mondta el még nekünk a részleteket. Már feladtam, hogy Aput kérdezgessem róla, részben azért, mert mindig szomorú lett tőle, részben azért, mert mindig azt válaszolta:
- Majd ha egy kicsit idősebb leszel - ami a világ legidegesítőbb válaszai közé tartozik.
- Most azt mondod nekünk, hogy itt halt meg - jelentettem ki. - Kleopátra Tűjénél? Mi történt pontosan?
Apu lehorgasztotta a fejét.
- Apa! - Sadie ellenállt. - Minden nap elmegyek mellette, és te most azt mondod - hogy ez idő alatt végig - nem voltál képes elmondani ezt nekem?
- Még mindig megvan a macskád? - kérdezte tőle Apu, ami elég hülye kérdés volt.
- Hát persze, hogy még megvan! - fakadt ki Sadie. - Mi köze van ennek a kérdéseimhez?
- És az amuletted?
Sadie keze a nyakához vándorolt. Amikor kicsik voltunk, még mielőtt Sadie a nagyszüleinkhez költözött volna, Apu mindkettőnknek egyiptomi amuletteket adott. Az enyém egy Hórusz-szem volt, ami egy népszerű védelmező szimbólum az ősi Egyiptomban. Apu ráadásul még azt is állítja, hogy a modern gyógyszertár jele ennek az egyszerűsített változata, mert a gyógyszerek arra valók, hogy megvédjenek. Mindegy is, én mindig viseltem az amulettem a pólóm alatt, de úgy hittem, hogy Sadie már elveszítette vagy egyszerűen elhajította a sajátját. Legnagyobb meglepetésemre a húgom azonban bólintott:
- Naná, hogy megvan még Apa, de ne váltsd el a témát! Nagyi mindig arról panaszkodik, hogy te okoztad Anya halálát! De ez nem igaz, ugye?
Vártunk. Most az egyszer Sadie és én ugyanazt a dolgot akartuk - az igazságot.
- Azon az éjszakán, amikor az anyátok meghalt - kezdte Apu. - itt, a Tűnél...
Egy hirtelen villanás világította be a rakpartot. Megfordultam, félig vakon, és egy pillanatra megláttam két figurát: egy magas, sápadt férfit villás szakállal vajszínű köntösben és egy bronz barna bőrű lányt kék köntösben és fejkendőben - olyasmi ruhákban, amiket több százszor láttam Egyiptomban. Csak álltak ott, egymás mellett, alig húsz lábnyira tőlünk, minket figyelve. Aztán elhalt a fény. Az alakok elmosódtak. Amint a szemeim újra hozzászoktak a sötétséghez, már nem álltak ott.
- Öö... - mondta Sadie idegesen. - Ti is láttátok?
- Szálljatok be a taxiba. - mondta az apám, miközben a kocsi felé lökött minket. - Kifutunk az időből.
Attól fogva, Apu egy kissé bezárkózott.
- Ez a hely nem alkalmas arra, hogy beszélgessünk - mondta, miközben a háta mögé pillantott. Tíz extra fontot ígért a taxisnak, hogyha öt perc alatt eljuttat minket a múzeumhoz, és a taxi a lehető leggyorsabban száguldott.
- Apu - próbálkoztam. - azok az emberek a folyónál...
- És az a másik pasas, Amos - vágott a szavamba Sadie. - Ők valamiféle egyiptomi rendőrség tagjai?
- Figyeljetek, mindketten - mondta Apu. - Mindkettőtök segítségére szükségem lesz ma este. Tudom, hogy nehéz, de türelmesnek kell lennetek. Megígérem, hogy mindent megmagyarázok amint bent vagyunk a múzeumban. Mindent megjavítok, ígérem.
- Hogy érted? - makacskodott Sadie. - Mit kell megjavítanod?
Apu vonásai többek voltak szomorúnál. Szinte bűntudat tükröződött bennük. Egy kis borzongás kíséretében elgondolkoztam azon, amit Sadie mondott: hogy a nagyszüleink őt okolják Anyu halála miatt. De nem beszélhet arról, vagy mégis? A taxis befordult a Great Russell utcára, és hirtelen lefékezett a múzeum főbejárata előtt.
- Csak tegyétek azt, amit mondok - magyarázta nekünk Apu. - Amikor találkozunk a kurátorral, viselkedjetek normálisan.
Azon gondolkoztam, hogy Sadie sohasem viselkedik normálisan, de végül nem mondtam semmit se.
Kikászálódtunk a kocsiból. Összeszedtem a csomagjainkat miközben Apu egy köteg pénzt nyomott a taxis kezébe. Aztán valami furcsát csinált. Egy maréknyi apró vacakot - köveknek tűntek - szórt a hátsó ülésre, de túl sötét volt ahhoz, hogy tisztán lássam őket.
- Folytasd az utat - mondta a sofőrnek. - Vigyél minket Chelsea-be.
Ennek semmi értelme sem volt, hiszen már kiszálltunk a taxiból, de a sofőr elhajtott. Apura pillantottam, aztán a távolodó taxira. Mielőtt befordult volna a sarkon és eltűnt volna a szemünk elől, még megláttam a sötétben három homályos alakot a hátsó ülésen - egy férfit és két gyereket. Pislogtam. Nem lehetett, hogy a taxis ilyen hamar újabb fuvart szerezzen.
- Apu...
- A londoni taxik sohase maradnak sokáig üresen - mondta tárgyilagosan. - Gyertek gyorsan, gyerekek.
Apu felszaladt a lépcsőn, keresztül a vaskapun. Egy másodpercig Sadie és én hezitáltunk.
- Carter, mi folyik itt?
Megráztam a fejem.
- Nem vagyok biztos benne, hogy meg akarom tudni.
- Hát, maradj idekint a hidegben, ha akarsz, de én nem megyek el magyarázat nélkül.
A húgom megfordult, és apánk után szalad. Így, visszatekintve rá, jobb lett volna, futnom kellett volna. El kellett volna rángatnom onnan Sadie-t, és olyan messzire szaladnom vele, amennyire lehetséges. Ehelyett követtem őt a kapun keresztül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése