1. fejezet I. rész

Carter

1. Halál a Tűnél

  Csak néhány óránk van, tehát hallgass meg minket, ügyelve mindenre. Ha hallod ezt a történeted, máris veszélyben vagy. Sadie és én vagyunk az egyetlen mentsvárad. Menj suliba. Találd meg az öltözőszekrényt. Nem mondom meg, melyik suli vagy melyik szekrény, mert ha te a megfelelő ember vagy, meg fogod találni. A zár nyitó kombinációja 13/32/33. Mire befejezed a történet meghallgatását, tudni fogod, mit jelentenek ezek a számok. Csak emlékezz arra, hogy a történet, amit elmesélünk még nincs befejezve. A vége rajtad is áll. A legfontosabb dolog: amikor kinyitod a csomagot, ami benne van, azt ne tartsd magadnál egy hétnél tovább. Természetesen nagy lesz a csábítás. Úgy értem, majdnem végtelen erőt ad. De ha túl sokáig van nálad, bekebelez. Ismerd meg a titkait gyorsan és add tovább. Rejtsd el a következő embernek, mint ahogy mi tettük Sadie-vel. Aztán készülj fel arra, hogy az életed izgalmassá válik. 

  Oké,  Sadie azt mondja, hogy hagyjam abba a félrebeszélést, és kezdjem el a történetet. Rendben. Azt hiszem, Londonban kezdődött, azzal az estével, amikor apám felrobbantotta a British Museum-ot.

  A nevem Carter Kane. Tizennégy vagyok, és az otthonom egy bőrönd. Azt hiszed, viccelek? Nyolc éves korom óta apám és a világot jártuk. L.A.-ben születtem, de az apám archeológus, tehát a munkája elveszi minden idejét. Legtöbbször Egyiptomba megyünk, hiszen arra specializálódott. Menj be egy könyvesboltba, keress egy Egyiptomról szóló könyvet, és nagy a valószínűsége, hogy Dr. Julius Kane írta. Tudni akarod, hogy hogyan vették ki az egyiptomiak az agyat a múmiákból, vagy hogyan építették a piramisokat, vagy átkozták el Tutanhamon sírját? Az apám a te embered. Természetesen apám sok költözésének más okai is voltak, de ezeket akkoriban még nem tudtam. 

  Nem jártam iskolába. Az apám otthoni oktatást biztosított nekem, már ha "otthoni" oktatásnak hívhatjuk azt, amikor nincs igazi otthonod. Megtanított nekem mindenfélét, amiről úgy gondolta, hogy hasznos, tehát egy csomót tanultam Egyiptomról és kosárlabda eredményekről meg az apám kedvenc zenészeiről. Sokat olvastam azonban - szinte mindent, amit a kezembe vehettem, az apám történelem könyveitől kezdve a fantasy regényekig - mert egy csomó időt töltöttem hotelekben, repülőtereken és ásatásokon távoli országokban, ahol senkit sem ismertem.

  Az apám mindig azt mondja nekem, hogy tegyen le a könyvet, és labdázzak inkább. Próbáltatok már kosarazni egy olyan helyen, mint Asúan, Egyiptom? Nem túl egyszerű. Mindegy, az apám hamar megtanította nekem, hogyan tartsam minden ingóságomat egy bőröndben, amit egy repülőre is fel lehet vinni. Az apám hasonlóképp pakolt, azzal a különbséggel, hogy neki megengedett volt egy extra táska, amiben a munkájához szükséges eszközöket tartotta. 

  Első számú szabály: Nem nézhettem bele abba a bizonyos táskába. Ez egy olyan szabály volt, amit soha nem szegtem meg a robbanás napjáig.

  Az egész szenteste történt. Londonban voltunk, aznap látogattuk meg a húgomat, Sadie-t. Tudjátok, apámnak csak egy nyári és egy téli napon volt megengedett, hogy vele legyen, mert a nagyszülőink gyűlölik. Miután az anyukánk meghalt, a szülei (a mi nagyszülőink) tartottak egy nagy bírósági pert az apánkkal szemben. Hat ügyvéd, két ökölharc, és egy majdnem végzetes spatula támadás (ne is kérdezd) után megnyerték a jogot arra, hogy megtartsák Sadie-t Angliában. Csak hat éves volt akkor, két évvel fiatalabb nálam, és nem tarthattak meg mindkettőnket - legalábbis ez volt a mentségük arra, hogy engem nem tartottak maguknál. 

  Tehát Sadie-t egy angol diáknak nevelték, és a világot jártam apámmal. Csak kétszer láttuk Sadie-t évente, amivel semmi bajom nem volt.

  [Fogd be, Sadie - már mindjárt ott tartok.]

  Tehát, mindegy, az apám és én nemrég leszálltunk Heathrow-ban néhány átszállás után. Az eső szitált, és meglehetősen hideg volt azon a délutánon. Az egész városba való taxisút alatt az apám idegesnek tűnt. 

  Tudjátok, az apám egy nagydarab fickó. Nem hinnétek, hogy bármitől ideges lesz. Sötétbarna bőre van, mint nekem, átható barna szeme, tar feje és kecskeszakálla, tehát úgy néz ki, mint egy profi őrült tudós. Ezen a délutánon a kasmír télikabátját és a legjobb barna öltönyét viselte, amit nyilvános szerepléseken szokott. Általában olyan sok magabiztosságot sugároz, hogy bármely szobát uralni tudja, ahová belép, de néha  - mint azon a délutánon - egy másik oldalát láttam, amit nem igazán értettem. Folytonosan a válla fölött nézett hátrafelé, mintha üldöznének minket.

 - Apu? - kérdeztem, mielőtt letértünk az A-40-ről. - Mi a baj?

 - Semmi nyomuk - motyogta. Aztán mintha feltűnt volna neki, hogy hangosan beszélt, mert riadtan nézett rám. - Semmi, Carter. Minden rendben.

  Ez felidegesített, mert az apám szörnyen hazudik. Mindig is tudtam, ha eltitkolt előlem valamit, de azt is tudtam, hogy semmiféle kérdezősködéssel nem tudnám kiszedni belőle az igazat. Valószínűleg meg akar védeni, bár nem tudtam, mitől. Néha azon gondolkodtam, talán van valamilyen sötét titok a múltjában, egy régi ellenség, aki követi; de ez nevetségesnek tűnt. Apu csak egy archeológus volt.