1. fejezet II. rész

Egy másik dolog is felkavart: Apu markolászta a dolgozó táskájának fogóját. Általában amikor ezt teszi, baj közeledik. Mint amikor fegyveresek támadtak egy kairói szállodánkra. Lövéseket hallottam az előtérből, és leszaladtam, hogy megnézzem az apámat. Mire odaértem, Apu éppen becipzározta a dolgozó táskáját nyugodtan, miközben három félájult fegyveres lógott a csillárról a bokájuknál fogva, a köpenyük lelógott, így kilátszott a boxeralsójuk. Apu azt mondta a hatóságoknak, hogy nem látott semmit, ezért végül hibás csillárfunkciókat hibáztatták.

  Máskor egy zavargásba kerültünk Párizsban. Apám megtalálta a legközelebbi parkoló autót, belökött a hátsó ülésre, és azt mondta, hogy hajoljak le. A padlólapnak lapultam, és szorosan behunytam a szemem. Hallottam Aput amint a táskájában kotorászott és magában dünnyögött, miközben a csőcselék odakint üvöltve tombolt és rombolt. Néhány perc múlva szólt nekem, hogy most már biztonságos felkelnem. Minden más kocsi az utcán fel lett borítva és kigyulladt. A mi kocsink frissen volt mosva és polírozva, és több húsz Eurós bankjegy volt az ablaktörlők alá dugdosva. A lényeg az, hogy tisztelni kezdtem a táskát. Ez volt a jó szerencsénk záloga. De amikor Apu a fogantyúját markolászta, akkor semmi jóra nem számíthattam.
  Keresztülautóztunk a városközponton, a nagyszüleim lakása felé. Elhaladtunk a Buckingham Palota aranyozott kapui előtt, és a kőoszlop előtt a Trafalgar Téren. London tök jó hely, de miután olyan sokáig utaztál, minden város egybeolvad. Más gyerekek, akikkel néha találkozom, mindig azt mondják:
 - Wow, tök szerencsés vagy, hogy ennyit utazhatsz. 
  De nem mintha lenne időnk várost nézni, vagy pénzünk, hogy stílusosan utazgassunk. Néha elég durva helyeken álltunk meg, és szinte soha sem maradtunk egy helyen néhány napnál tovább. Legtöbbször inkább számkivetettnek érzem magam, mint turistának. Úgy értem, nem hinnéd, hogy az apám munkája veszélyes volt. Olyan témákból tart előadásokat, mint "Az egyiptomi mágia tényleg képes lenne megölni?" és "A legkedveltebb büntetések az Alvilágban" és más hasonlókról, amiken még el sem gondolkodnál. De mint mondtam, van az a bizonyos másik oldala is. Mindig nagyon körültekintő - addig soha sem engedett be egy hotelszobába, amíg tüzetesen át nem vizsgálta. Sokszor csak berohan egy múzeumba, megkeres egy-két műalkotást, lejegyez róluk néhány sort, aztán már szalad is kifelé - mintha attól félne, hogy felveszik a biztonsági kamerát. 
  Egyszer, fiatalabb koromban, végigrohantunk a Charles de Gaulle reptéren, hogy felszálljunk egy last-minute járatra, és Apu addig nem nyugodott meg, amíg a gép fel nem szállt, és én megkérdeztem tőle, hogy mi elől menekül, és ő úgy nézett rám, mintha kihúztam volna egy gránát biztosítószegét. Egy pillanatra megrémültem, hogy elmondja a teljes igazságot. Aztán azt mondta: 
 - Carter, semmi elől nem menekülünk. - mintha a "semmi" a világ leggonoszabb dolga lenne. Ezután úgy döntöttem, talán jobb lenne, ha nem tennék fel ilyen kérdéseket. 
  A nagyszüleim, a Faustok, egy lakótelepen élnek a Canary Wharf negyedben, a Temze partján közvetlenül. A taxi a járdaszegélynél tett ki minket, és Apu megkérte a vezetőt, hogy várjon egy kicsit. Már félúton jártunk a ház felé, amikor apám megtorpant. Megfordult, és mögénk pillantott.
 - Mi az? - kérdeztem. Aztán megláttam egy viharkabátos férfit. Az utca túloldalán állt, egy halott fának dőlve. Hordóalakja volt, bőrszíne pedig a pörkölt kávééra emlékeztetett. A kabátja és hajszálcsíkos öltönye drágának tűnt. Hosszú haját befonta, és egy fekete kalapot húzott kerek lencséjű szemüvege elé. Egy jazz-zenészre emlékeztetett, olyasvalakire, akinek a koncertjére Apu valószínűleg elrángatott volna. Még így is, hogy nem láttam a szemeit, úgy éreztem, minket figyel. Akár apám egy régi barátja vagy kollégája is lehetett volna. Mindegy, hová mentünk, Apu mindig belebotlott olyan emberekbe, akiket ismert. De az már tényleg furcsa, hogy az az ember itt vár, a nagyszüleimnél. És nem tűnt túl boldognak.
 - Carter - mondta az apám. - menj tovább.
 - De...
 - Hozd ide a húgodat. A taxiban találkozunk.
  Apu átszelte az utcát, a viharkabátos ember irányában, így két választási lehetőséget hagyott nekem: hogy kövessem, és megtudjam, mi történik itt, vagy az, hogy megtegyem, amire kért. A kissé kevésbé veszélyes utat választottam. Elmentem a húgomért. Mielőtt még kopogtathattam volna, Sadie kinyitotta az ajtót.
 - Késtél, mint mindig - mondta a lány.
  Kezében a macskáját, Muffint tartotta, aki egy ajándék volt Aputól hat éve, mielőtt elmentünk volna. Muffinon sohasem látszott, hogy öregedett vagy nőtt volna. A szőre bolyhos sárga és fekete mintás volt, mint egy miniatűr leopárdé, sárga szemei mindig éberek, hegyes fülei pedig túl nagyok voltak a testéhez képest. Egy ezüst egyiptomi függő lógott a nyakörvéről. Egyáltalán nem hasonlított egy muffinra, de Sadie nagyon kicsi volt még, amikor elnevezte, tehát szerintem ezért nem kell semmi rosszat gondolni róla. 
  Sadie nem sokat változott tavaly óta.

  [Miközben felveszem ezt, a húgom mellettem áll, ragyogva, úgyhogy azt hiszem, óvatosan kell leírnom a kinézetét.]

  Sohasem gondolnád róla, hogy a húgom. Először is, Angliában él már olyan hosszú ideje, hogy ez az akcentusán is érződik. Másodjára, anyánkra ütött, aki fehér volt, ezért Sadie bőre sokkal világosabb az enyémnél. Egyenes haja karamellszínű, nem teljesen szőke, de nem is barna, amibe általában néhány rikító színű csíkot fest. Azon a napon bal oldalon volt egy pár darab vörös csíkja. A szemei kékek. Komolyan mondom. Kék szemek, pont mint Anyuéi. Csak tizenkettő, de pont olyan magas, mint én, ami nagyon zavaró. 
  Szokásához híven egy rágógumin csámcsogott, és kiöltözött az Apuval töltendő napjára. Koptatott farmer, bőrdzseki, és katonai bakancsok, mintha egy koncertre készülne, ahol el kéne taposnia néhány embert. Egy fejhallgató lógott a nyaka körül, arra az esetre, hátha untatnánk napközben.

  [Oké, nem ütött meg, tehát valószínűsíthetem, hogy elég jól leírtam.]