1. fejezet V. rész

A taxink a sorok közt kígyózva haladt a Temze partján. Amint elhagytuk a Waterloo hidat, Apu megszólalt. 
 - Sofőr, kérem álljon meg itt egy pillanatra. 
  A taxi félrehúzódott a Viktória rakpartnál.
 - Mi az, Apu? - kérdeztem.
  Az apám úgy szállt ki a kocsiból, mintha meg sem hallott volna. Amikor Sadie és én csatlakoztunk hozzá a járdán, épp Kleopátra Tűjét bámulta. Abban az esetben, ha még nem láttad: a Tű egy obeliszk, nem egy tű, és semmi köze sincs Kleopátrához. Azt hiszem, az angoloknak csak szimplán megtetszett a név hangzása, amikor Londonba hozták. Körülbelül hetven láb magas, ami nagynak tűnhetett az ókori Egyiptomban, de itt, a Temze partján, magas épületek közt kicsinek és szomorúnak tűnt. Elkocsikázhatsz akár mellette anélkül, hogy észrevennéd, hogy egy London városánál ezer évvel idősebb valamit hagytál épp el.
 - Istenem - Sadie mérgesen kezdett járkálni körbe-körbe. - Komolyan minden egyes műemléknél meg fogunk állni?
  Apu az obeliszk tetejét figyelte.
 - Újra látnom kellett - motyogta csak úgy magának. - Ahol megtörtént...
  Hideg szél fújt keresztül a folyón. Vissza akartam ülni a taxiba, de az apám kezdett megijeszteni. Soha nem láttam még ilyen szétszórtnak.
 - Micsoda, Apu? - kérdeztem. - Mi történt itt?
 - Ez az utolsó hely, ahol láttam őt.
  Sadie abbahagyta a mászkálást. Kérdőn nézett először rám, aztán Apura.
 - Várj egy pillanatot. Anyára gondolsz?
  Apu Sadie füle mögé simította néhány rakoncátlan hajtincsét, és a lány annyira megdöbbent, hogy még csak el sem tolta a kezét. Úgy éreztem, hogy az eső jéggé fagyasztott. Anyu halála mindig tabu volt. Azt tudtam, hogy Londonban halt meg egy balesetben. Tudtam azt is, hogy a nagyszüleim Aput hibáztatják miatta. De soha senki sem mondta el még nekünk a részleteket. Már feladtam, hogy Aput kérdezgessem róla, részben azért, mert mindig szomorú lett tőle, részben azért, mert mindig azt válaszolta:
 - Majd ha egy kicsit idősebb leszel - ami a világ legidegesítőbb válaszai közé tartozik.
 - Most azt mondod nekünk, hogy itt halt meg - jelentettem ki. - Kleopátra Tűjénél? Mi történt pontosan?
  Apu lehorgasztotta a fejét.
 - Apa! - Sadie ellenállt. - Minden nap elmegyek mellette, és te most azt mondod - hogy ez idő alatt végig - nem voltál képes elmondani ezt nekem?
 - Még mindig megvan a macskád? - kérdezte tőle Apu, ami elég hülye kérdés volt.
 - Hát persze, hogy még megvan! - fakadt ki Sadie. - Mi köze van ennek a kérdéseimhez?
 - És az amuletted?
  Sadie keze a nyakához vándorolt. Amikor kicsik voltunk, még mielőtt Sadie a nagyszüleinkhez költözött volna, Apu mindkettőnknek egyiptomi amuletteket adott. Az enyém egy Hórusz-szem volt, ami egy népszerű védelmező szimbólum az ősi Egyiptomban. Apu ráadásul még azt is állítja, hogy a modern gyógyszertár jele ennek az egyszerűsített változata, mert a gyógyszerek arra valók, hogy megvédjenek. Mindegy is, én mindig viseltem az amulettem a pólóm alatt, de úgy hittem, hogy Sadie már elveszítette vagy egyszerűen elhajította a sajátját. Legnagyobb meglepetésemre a húgom azonban bólintott:
 - Naná, hogy megvan még Apa, de ne váltsd el a témát! Nagyi mindig arról panaszkodik, hogy te okoztad Anya halálát! De ez nem igaz, ugye?
  Vártunk. Most az egyszer Sadie és én ugyanazt a dolgot akartuk - az igazságot.
 - Azon az éjszakán, amikor az anyátok meghalt - kezdte Apu. - itt, a Tűnél...
  Egy hirtelen villanás világította be a rakpartot. Megfordultam, félig vakon, és egy pillanatra megláttam két figurát: egy magas, sápadt férfit villás szakállal vajszínű köntösben és egy bronz barna bőrű lányt kék köntösben és fejkendőben - olyasmi ruhákban, amiket több százszor láttam Egyiptomban. Csak álltak ott, egymás mellett, alig húsz lábnyira tőlünk, minket figyelve. Aztán elhalt a fény. Az alakok elmosódtak. Amint a szemeim újra hozzászoktak a sötétséghez, már nem álltak ott.
 - Öö... - mondta Sadie idegesen. - Ti is láttátok?
 - Szálljatok be a taxiba. - mondta az apám, miközben a kocsi felé lökött minket. - Kifutunk az időből.
  Attól fogva, Apu egy kissé bezárkózott.
 - Ez a hely nem alkalmas arra, hogy beszélgessünk - mondta, miközben a háta mögé pillantott. Tíz extra fontot ígért a taxisnak, hogyha öt perc alatt eljuttat minket a múzeumhoz, és a taxi a lehető leggyorsabban száguldott.
 - Apu - próbálkoztam. - azok az emberek a folyónál...
 - És az a másik pasas, Amos - vágott a szavamba Sadie. - Ők valamiféle egyiptomi rendőrség tagjai?
 - Figyeljetek, mindketten - mondta Apu. - Mindkettőtök segítségére szükségem lesz ma este. Tudom, hogy nehéz, de türelmesnek kell lennetek. Megígérem, hogy mindent megmagyarázok amint bent vagyunk a múzeumban. Mindent megjavítok, ígérem.
 - Hogy érted? - makacskodott Sadie. - Mit kell megjavítanod?
  Apu vonásai többek voltak szomorúnál. Szinte bűntudat tükröződött bennük. Egy kis borzongás kíséretében elgondolkoztam azon, amit Sadie mondott: hogy a nagyszüleink őt okolják Anyu halála miatt. De nem beszélhet arról, vagy mégis? A taxis befordult a Great Russell utcára, és hirtelen lefékezett a múzeum főbejárata előtt.
 - Csak tegyétek azt, amit mondok - magyarázta nekünk Apu. - Amikor találkozunk a kurátorral, viselkedjetek normálisan. 
  Azon gondolkoztam, hogy Sadie sohasem viselkedik normálisan, de végül nem mondtam semmit se. 
  Kikászálódtunk a kocsiból. Összeszedtem a csomagjainkat miközben Apu egy köteg pénzt nyomott a taxis kezébe. Aztán valami furcsát csinált. Egy maréknyi apró vacakot - köveknek tűntek - szórt a hátsó ülésre, de túl sötét volt ahhoz, hogy tisztán lássam őket.
 - Folytasd az utat - mondta a sofőrnek. - Vigyél minket Chelsea-be.
  Ennek semmi értelme sem volt, hiszen már kiszálltunk a taxiból, de a sofőr elhajtott. Apura pillantottam, aztán a távolodó taxira. Mielőtt befordult volna a sarkon és eltűnt volna a szemünk elől, még megláttam a sötétben három homályos alakot a hátsó ülésen - egy férfit és két gyereket. Pislogtam. Nem lehetett, hogy a taxis ilyen hamar újabb fuvart szerezzen.
 - Apu...
 - A londoni taxik sohase maradnak sokáig üresen - mondta tárgyilagosan. - Gyertek gyorsan, gyerekek.
 Apu felszaladt a lépcsőn, keresztül a vaskapun. Egy másodpercig Sadie és én hezitáltunk.
 - Carter, mi folyik itt?
  Megráztam a fejem.
 - Nem vagyok biztos benne, hogy meg akarom tudni.
 - Hát, maradj idekint a hidegben, ha akarsz, de én nem megyek el magyarázat nélkül.
  A húgom megfordult, és apánk után szalad. Így, visszatekintve rá, jobb lett volna, futnom kellett volna. El kellett volna rángatnom onnan Sadie-t, és olyan messzire szaladnom vele, amennyire lehetséges. Ehelyett követtem őt a kapun keresztül.

1. fejezet IV. rész

 - Nekem... Nekem most mennem kell - mondta. Megigazította a kalapját és elindult lefelé az utcán. Az apánk utánanézett távoztában. Egyik kezével védekezőn átkarolta Sadie-t, míg a másikkal a hátán átvetett munkatáskájában kotorászott. Végül, amikor Amos eltűnt a sarkon túl, Apu megnyugodott. Kivette a kezét a táskájából és Sadie-re mosolygott.
 - Helló, kedvesem.
  Sadie eltolta őt magától.
 - Mostmár a kedvesed vagyok, mi? Késtél. A látogatási napodnak mindjárt vége! És mi volt ez az egész? Kicsoda Amos, és mi az a Per Ankh?
  Apu megmerevedett. Rám pillantott, mintha azt akarná megtudni, hogy mégis mennyit hallottunk.
 - Semmi - mondta. Megpróbált optimistának hangzani. - Nagyszerű esti programot találtam ki. Ki szeretne egy privát túrát a British Múzeumban?
  Sadie közém és Apu közé ült be hátra a taxiba. 
 - Ezt nem hiszem el - dörmögte. - Egy estét töltünk együtt, és te kutatni akarsz.
  Apu megpróbált mosolyogni.
 - Kedvesem, ez szórakoztató lesz. Az egyiptomi kollekció kurátora személyesen hívott meg minket...
 - Oké, nagy meglepetés - Sadie elfújt a szeme elől néhány vörös tincset. - Szenteste van, és mi elmegyünk megnézni néhány dohos, öreg, egyiptomi vacakot. Gondolsz valaha bármi másra, vagy csak a munkádra?
  Apu nem lett dühös. Sohasem haragszik meg Sadie-re. Csak kibámult az ablakon a sötétedő égre és az esőre.
 - Igen - mondta halkan. - Másra is szokásom gondolni.
  Amikor Apu csak így a semmibe bámult, tudtam, hogy anyánkra gondol. Az utóbbi pár hónapban ez sokszor előfordult. Volt, hogy besétáltam a hotelszobánkba, és az ágyon ülve találtam, amint Anyu fényképét nézi meredten a telefonja képernyőjén. Az anyukánk szépen mosolyog azon a képen, a haját egy fejkendő fedi, kék szemei csillogása erősen elüt a sivatagos háttértől. Olyan is volt, hogy elmentünk egy ásatásra, és Apu a horizontot kezdte bámulni, és én tudtam, hogy arra emlékszik vissza, hogyan találkozott vele először - két fiatal tudós a Királyok Völgyében, egy ásatáson, miközben egy elveszett sírhelyet próbáltak megtalálni. Anyu egy antropológus volt, aki ősi DNS-ek után kutatott. Apu ezerszer elmesélte már ezt a történetet. 

1. fejezet III. rész

- Késett a gépünk - mondtam neki. Erre ő kipukkasztott egy rágógumi-buborékot, megdörzsölte Muffin fejét, és bekiabált a házba.
 - Nagyi, megyek el!
  Valahonnan a házból Faust nagymama mondott valamit, amit nem tudtam tisztán kivenni, valószínűleg azt, hogy:
 - Ne engedd be őket semmiképp!
  Sadie bezárta az ajtót és úgy mért végig engem, mintha egy döglött egér lennék, akit a macskája hurcibált elé.
 - Tehát megint itt vagy.
 - Aha.
 - Akkor gyere - Sadie sóhajtott egyet. - Haladjunk a dologgal.
  Ő már csak ilyen volt. Semmi "Heló, hogy voltál az elmúlt hat hónapban? Örvendek, hogy látlak!" vagy valami hasonló. De ez teljesen rendben volt számomra. Amikor valakit csak évente kétszer lát az ember, az inkább valamilyen távoli kuzinnak tűnik, mint a testvérének. Semmi közös nem volt bennünk a szüleinken kívül.
  Lecammogtunk a lépcsőkön. Éppen azon gondolkoztam, hogy olyan szaga van, mint az öregemberek házának és a rágógumi illatának keveréke, amikor hirtelen megtorpant, és belefutottam.
 - Az meg ki? - kérdezte. 
  Már majdnem elfeledkeztem a viharkabátos illetőről. Ő és az apám az utca túloldalán álltak egy nagy, halott fa tövében, és mintha vitatkoztak volna. Apu háttal állt nekünk, de olyan karmozdulatokkal hangsúlyozta mondandóját, amiket csak különösen felkavart lelkiállapotban szokott alkalmazni. A másik férfi megrántotta a vállát és megrázta a fejét.
 - Nemtom - mondtam - Már akkor is itt volt, amikor megérkeztünk.
 - Ismerősnek tűnik - Sadie a homlokát ráncolta, mintha emlékezni próbálna. - Gyere már!
 - Apu azt akarja, hogy a taxiban várjuk meg - mondtam, bár tudtam, hogy nincs értelme. Sadie már elindult. Ahelyett, hogy egyenesen keresztülsétált volna az úton, fél házzal balra ment a járdán, autók mögött bujkált, és csak aztán ment át és kuporodott le egy kicsi kőfal mögé. Elkezdett az apánk felé settenkedni. Nem volt más választásom, követnem kellett őt, még ha ettől hülyének éreztem is magam. 
 - Hat év Angliában - motyogtam az orrom alatt. - és máris azt hiszi magáról, hogy James Bond női változata.
  Sadie anélkül megcsapott, hogy hátranézett volna, és folytatta útját előrefelé. Néhány lépés múlva a halott fa mögött ácsorogtunk. Hallottam, amint apám a túloldalon azt mondja:
 - ... muszáj, Amos. Tudod, hogy ez a helyes cselekedet.
 - Nem  - mondta a másik ember, aki feltehetőleg Amos volt. A hangja mély és egyenletes volt - nagyon ragaszkodó. Az akcentusa alapján amerikai származású. 
 - Ha én nem állítalak meg, Julius, ők fognak. A Per Ankh árnyéka rád vetül.
  Sadie felém fordult, és azt tátogta:
 - Per miccsoda?
  Ugyanolyan értetlenül csóváltam meg a fejem, mint a húgom.
 - Csak menjünk innen - suttogtam, mert biztos voltam abban, hogy hamarosan észrevesznek minket, és akkor nagy bajba keveredünk. Sadie, természetesen, tudomást sem vett rólam.
 - Nem tudják a tervem - mondta éppen az apám. - Mire kitalálják...
 - És a gyerekek? - kérdezte Amos. A nyakamon égnek álltak a szőrszálak. - Mi lesz velük?
 - Elrendeztem mindent a védelmükkel kapcsolatban - mondta Apu. - Amúgy is, ha én nem teszem ezt most meg, akkor mind veszélybe kerülünk. Most pedig hagyj.
 - Nem tehetem, Julius.
 - Akkor párbajozni szeretnél? - Apu hangja halálosan komolyan csengett. - Soha sem tudtál még legyőzni engem, Amos.
A Nagy Spatula Incidens óta nem láttam apámat ilyen erőszakosnak, és semmi kedvem nem volt azt megismételni, de a két férfi egy harc felé közeledett. Mielőtt reagálni tudtam volna, Sadie felugrott és elkiabálta magát:
 - Apu! - ezzel Sadie nekiugrott és megölelte, amivel nagyon meglepte őt, bár a másik férfi - Amos - sokkal döbbentebbnek tűnt. Olyan gyorsan lépkedett hátra, hogy a saját viharkabátja szélébe belebotlott. Levette a szemüvegét. Így azon kezdtem gondolkodni, hogy Sadie-nek igaza volt. Ismerősnek tűnt - mint egy régi, távoli emlék.

1. fejezet II. rész

Egy másik dolog is felkavart: Apu markolászta a dolgozó táskájának fogóját. Általában amikor ezt teszi, baj közeledik. Mint amikor fegyveresek támadtak egy kairói szállodánkra. Lövéseket hallottam az előtérből, és leszaladtam, hogy megnézzem az apámat. Mire odaértem, Apu éppen becipzározta a dolgozó táskáját nyugodtan, miközben három félájult fegyveres lógott a csillárról a bokájuknál fogva, a köpenyük lelógott, így kilátszott a boxeralsójuk. Apu azt mondta a hatóságoknak, hogy nem látott semmit, ezért végül hibás csillárfunkciókat hibáztatták.

  Máskor egy zavargásba kerültünk Párizsban. Apám megtalálta a legközelebbi parkoló autót, belökött a hátsó ülésre, és azt mondta, hogy hajoljak le. A padlólapnak lapultam, és szorosan behunytam a szemem. Hallottam Aput amint a táskájában kotorászott és magában dünnyögött, miközben a csőcselék odakint üvöltve tombolt és rombolt. Néhány perc múlva szólt nekem, hogy most már biztonságos felkelnem. Minden más kocsi az utcán fel lett borítva és kigyulladt. A mi kocsink frissen volt mosva és polírozva, és több húsz Eurós bankjegy volt az ablaktörlők alá dugdosva. A lényeg az, hogy tisztelni kezdtem a táskát. Ez volt a jó szerencsénk záloga. De amikor Apu a fogantyúját markolászta, akkor semmi jóra nem számíthattam.
  Keresztülautóztunk a városközponton, a nagyszüleim lakása felé. Elhaladtunk a Buckingham Palota aranyozott kapui előtt, és a kőoszlop előtt a Trafalgar Téren. London tök jó hely, de miután olyan sokáig utaztál, minden város egybeolvad. Más gyerekek, akikkel néha találkozom, mindig azt mondják:
 - Wow, tök szerencsés vagy, hogy ennyit utazhatsz. 
  De nem mintha lenne időnk várost nézni, vagy pénzünk, hogy stílusosan utazgassunk. Néha elég durva helyeken álltunk meg, és szinte soha sem maradtunk egy helyen néhány napnál tovább. Legtöbbször inkább számkivetettnek érzem magam, mint turistának. Úgy értem, nem hinnéd, hogy az apám munkája veszélyes volt. Olyan témákból tart előadásokat, mint "Az egyiptomi mágia tényleg képes lenne megölni?" és "A legkedveltebb büntetések az Alvilágban" és más hasonlókról, amiken még el sem gondolkodnál. De mint mondtam, van az a bizonyos másik oldala is. Mindig nagyon körültekintő - addig soha sem engedett be egy hotelszobába, amíg tüzetesen át nem vizsgálta. Sokszor csak berohan egy múzeumba, megkeres egy-két műalkotást, lejegyez róluk néhány sort, aztán már szalad is kifelé - mintha attól félne, hogy felveszik a biztonsági kamerát. 
  Egyszer, fiatalabb koromban, végigrohantunk a Charles de Gaulle reptéren, hogy felszálljunk egy last-minute járatra, és Apu addig nem nyugodott meg, amíg a gép fel nem szállt, és én megkérdeztem tőle, hogy mi elől menekül, és ő úgy nézett rám, mintha kihúztam volna egy gránát biztosítószegét. Egy pillanatra megrémültem, hogy elmondja a teljes igazságot. Aztán azt mondta: 
 - Carter, semmi elől nem menekülünk. - mintha a "semmi" a világ leggonoszabb dolga lenne. Ezután úgy döntöttem, talán jobb lenne, ha nem tennék fel ilyen kérdéseket. 
  A nagyszüleim, a Faustok, egy lakótelepen élnek a Canary Wharf negyedben, a Temze partján közvetlenül. A taxi a járdaszegélynél tett ki minket, és Apu megkérte a vezetőt, hogy várjon egy kicsit. Már félúton jártunk a ház felé, amikor apám megtorpant. Megfordult, és mögénk pillantott.
 - Mi az? - kérdeztem. Aztán megláttam egy viharkabátos férfit. Az utca túloldalán állt, egy halott fának dőlve. Hordóalakja volt, bőrszíne pedig a pörkölt kávééra emlékeztetett. A kabátja és hajszálcsíkos öltönye drágának tűnt. Hosszú haját befonta, és egy fekete kalapot húzott kerek lencséjű szemüvege elé. Egy jazz-zenészre emlékeztetett, olyasvalakire, akinek a koncertjére Apu valószínűleg elrángatott volna. Még így is, hogy nem láttam a szemeit, úgy éreztem, minket figyel. Akár apám egy régi barátja vagy kollégája is lehetett volna. Mindegy, hová mentünk, Apu mindig belebotlott olyan emberekbe, akiket ismert. De az már tényleg furcsa, hogy az az ember itt vár, a nagyszüleimnél. És nem tűnt túl boldognak.
 - Carter - mondta az apám. - menj tovább.
 - De...
 - Hozd ide a húgodat. A taxiban találkozunk.
  Apu átszelte az utcát, a viharkabátos ember irányában, így két választási lehetőséget hagyott nekem: hogy kövessem, és megtudjam, mi történik itt, vagy az, hogy megtegyem, amire kért. A kissé kevésbé veszélyes utat választottam. Elmentem a húgomért. Mielőtt még kopogtathattam volna, Sadie kinyitotta az ajtót.
 - Késtél, mint mindig - mondta a lány.
  Kezében a macskáját, Muffint tartotta, aki egy ajándék volt Aputól hat éve, mielőtt elmentünk volna. Muffinon sohasem látszott, hogy öregedett vagy nőtt volna. A szőre bolyhos sárga és fekete mintás volt, mint egy miniatűr leopárdé, sárga szemei mindig éberek, hegyes fülei pedig túl nagyok voltak a testéhez képest. Egy ezüst egyiptomi függő lógott a nyakörvéről. Egyáltalán nem hasonlított egy muffinra, de Sadie nagyon kicsi volt még, amikor elnevezte, tehát szerintem ezért nem kell semmi rosszat gondolni róla. 
  Sadie nem sokat változott tavaly óta.

  [Miközben felveszem ezt, a húgom mellettem áll, ragyogva, úgyhogy azt hiszem, óvatosan kell leírnom a kinézetét.]

  Sohasem gondolnád róla, hogy a húgom. Először is, Angliában él már olyan hosszú ideje, hogy ez az akcentusán is érződik. Másodjára, anyánkra ütött, aki fehér volt, ezért Sadie bőre sokkal világosabb az enyémnél. Egyenes haja karamellszínű, nem teljesen szőke, de nem is barna, amibe általában néhány rikító színű csíkot fest. Azon a napon bal oldalon volt egy pár darab vörös csíkja. A szemei kékek. Komolyan mondom. Kék szemek, pont mint Anyuéi. Csak tizenkettő, de pont olyan magas, mint én, ami nagyon zavaró. 
  Szokásához híven egy rágógumin csámcsogott, és kiöltözött az Apuval töltendő napjára. Koptatott farmer, bőrdzseki, és katonai bakancsok, mintha egy koncertre készülne, ahol el kéne taposnia néhány embert. Egy fejhallgató lógott a nyaka körül, arra az esetre, hátha untatnánk napközben.

  [Oké, nem ütött meg, tehát valószínűsíthetem, hogy elég jól leírtam.]

1. fejezet I. rész

Carter

1. Halál a Tűnél

  Csak néhány óránk van, tehát hallgass meg minket, ügyelve mindenre. Ha hallod ezt a történeted, máris veszélyben vagy. Sadie és én vagyunk az egyetlen mentsvárad. Menj suliba. Találd meg az öltözőszekrényt. Nem mondom meg, melyik suli vagy melyik szekrény, mert ha te a megfelelő ember vagy, meg fogod találni. A zár nyitó kombinációja 13/32/33. Mire befejezed a történet meghallgatását, tudni fogod, mit jelentenek ezek a számok. Csak emlékezz arra, hogy a történet, amit elmesélünk még nincs befejezve. A vége rajtad is áll. A legfontosabb dolog: amikor kinyitod a csomagot, ami benne van, azt ne tartsd magadnál egy hétnél tovább. Természetesen nagy lesz a csábítás. Úgy értem, majdnem végtelen erőt ad. De ha túl sokáig van nálad, bekebelez. Ismerd meg a titkait gyorsan és add tovább. Rejtsd el a következő embernek, mint ahogy mi tettük Sadie-vel. Aztán készülj fel arra, hogy az életed izgalmassá válik. 

  Oké,  Sadie azt mondja, hogy hagyjam abba a félrebeszélést, és kezdjem el a történetet. Rendben. Azt hiszem, Londonban kezdődött, azzal az estével, amikor apám felrobbantotta a British Museum-ot.

  A nevem Carter Kane. Tizennégy vagyok, és az otthonom egy bőrönd. Azt hiszed, viccelek? Nyolc éves korom óta apám és a világot jártuk. L.A.-ben születtem, de az apám archeológus, tehát a munkája elveszi minden idejét. Legtöbbször Egyiptomba megyünk, hiszen arra specializálódott. Menj be egy könyvesboltba, keress egy Egyiptomról szóló könyvet, és nagy a valószínűsége, hogy Dr. Julius Kane írta. Tudni akarod, hogy hogyan vették ki az egyiptomiak az agyat a múmiákból, vagy hogyan építették a piramisokat, vagy átkozták el Tutanhamon sírját? Az apám a te embered. Természetesen apám sok költözésének más okai is voltak, de ezeket akkoriban még nem tudtam. 

  Nem jártam iskolába. Az apám otthoni oktatást biztosított nekem, már ha "otthoni" oktatásnak hívhatjuk azt, amikor nincs igazi otthonod. Megtanított nekem mindenfélét, amiről úgy gondolta, hogy hasznos, tehát egy csomót tanultam Egyiptomról és kosárlabda eredményekről meg az apám kedvenc zenészeiről. Sokat olvastam azonban - szinte mindent, amit a kezembe vehettem, az apám történelem könyveitől kezdve a fantasy regényekig - mert egy csomó időt töltöttem hotelekben, repülőtereken és ásatásokon távoli országokban, ahol senkit sem ismertem.

  Az apám mindig azt mondja nekem, hogy tegyen le a könyvet, és labdázzak inkább. Próbáltatok már kosarazni egy olyan helyen, mint Asúan, Egyiptom? Nem túl egyszerű. Mindegy, az apám hamar megtanította nekem, hogyan tartsam minden ingóságomat egy bőröndben, amit egy repülőre is fel lehet vinni. Az apám hasonlóképp pakolt, azzal a különbséggel, hogy neki megengedett volt egy extra táska, amiben a munkájához szükséges eszközöket tartotta. 

  Első számú szabály: Nem nézhettem bele abba a bizonyos táskába. Ez egy olyan szabály volt, amit soha nem szegtem meg a robbanás napjáig.

  Az egész szenteste történt. Londonban voltunk, aznap látogattuk meg a húgomat, Sadie-t. Tudjátok, apámnak csak egy nyári és egy téli napon volt megengedett, hogy vele legyen, mert a nagyszülőink gyűlölik. Miután az anyukánk meghalt, a szülei (a mi nagyszülőink) tartottak egy nagy bírósági pert az apánkkal szemben. Hat ügyvéd, két ökölharc, és egy majdnem végzetes spatula támadás (ne is kérdezd) után megnyerték a jogot arra, hogy megtartsák Sadie-t Angliában. Csak hat éves volt akkor, két évvel fiatalabb nálam, és nem tarthattak meg mindkettőnket - legalábbis ez volt a mentségük arra, hogy engem nem tartottak maguknál. 

  Tehát Sadie-t egy angol diáknak nevelték, és a világot jártam apámmal. Csak kétszer láttuk Sadie-t évente, amivel semmi bajom nem volt.

  [Fogd be, Sadie - már mindjárt ott tartok.]

  Tehát, mindegy, az apám és én nemrég leszálltunk Heathrow-ban néhány átszállás után. Az eső szitált, és meglehetősen hideg volt azon a délutánon. Az egész városba való taxisút alatt az apám idegesnek tűnt. 

  Tudjátok, az apám egy nagydarab fickó. Nem hinnétek, hogy bármitől ideges lesz. Sötétbarna bőre van, mint nekem, átható barna szeme, tar feje és kecskeszakálla, tehát úgy néz ki, mint egy profi őrült tudós. Ezen a délutánon a kasmír télikabátját és a legjobb barna öltönyét viselte, amit nyilvános szerepléseken szokott. Általában olyan sok magabiztosságot sugároz, hogy bármely szobát uralni tudja, ahová belép, de néha  - mint azon a délutánon - egy másik oldalát láttam, amit nem igazán értettem. Folytonosan a válla fölött nézett hátrafelé, mintha üldöznének minket.

 - Apu? - kérdeztem, mielőtt letértünk az A-40-ről. - Mi a baj?

 - Semmi nyomuk - motyogta. Aztán mintha feltűnt volna neki, hogy hangosan beszélt, mert riadtan nézett rám. - Semmi, Carter. Minden rendben.

  Ez felidegesített, mert az apám szörnyen hazudik. Mindig is tudtam, ha eltitkolt előlem valamit, de azt is tudtam, hogy semmiféle kérdezősködéssel nem tudnám kiszedni belőle az igazat. Valószínűleg meg akar védeni, bár nem tudtam, mitől. Néha azon gondolkodtam, talán van valamilyen sötét titok a múltjában, egy régi ellenség, aki követi; de ez nevetségesnek tűnt. Apu csak egy archeológus volt.

Figyelmeztetés

A következőkben egy digitális hangfelvétel leirata olvasható. Bizonyos helyeken a háttérzaj miatt olyan katasztrofális minőségű a hanganyag, hogy a szavak, kifejezések az író saját fantáziáját tükrözik. Ahol lehetséges, a szövegben hallható fontos szimbólumok képeivel egészítettük ki a leiratot. Háttérzajok, mint például dulakodás, ütések, és káromkodások zaja, amit a két beszélő tett, a leiratba nem kerülnek bele. Az író a szöveg hitelességéért nem vállal felelősséget. Valószínűsíthető, hogy a két fiatal narrátor az igazat mondja, de te, kedves olvasó, ezt magad kell, hogy eldöntsd.