5. fejezet IV. rész

 - Azt hiszed, tudnék aludni?

 - Miaú - Muffin nyújtózkodott egyet Sadie karjaiban, és ásított egy hatalmasat.

 Amos tapsolt egyet.

 - Khufu!

 Azt hittem, tüsszentett, mert milyen fura név már az, hogy Khufu, de akkor egy alig egy méteres kishaver - aranyszín szőrzettel és lila ingben - kászálódott le a lépcsőkön. Eltartott egy percig, mire leesett, hogy egy pávián az L.A. Lakers-ös mezben.

 A pávián szaltózott egyet, és kecsesen landolt előttünk. Kivillantotta agyarait és egy olyan hangot hallatott, ami félúton volt az üvöltés és a böfögés között. A lehelete olyan volt, mint a nacho ízesítésű Doritos-é. 

 Mindössze annyira tudtam gondolni: "A Lakers az én hazai csapatom!"

 A pávián két kézzel megütögette saját fejét, és újfent böffentett.

 - Ó, Khufu egész kedvel téged - Mondta Amos. - Egész jól ki fogtok jönni egymással.

 - Oké - Sadie kissé kábultnak tűnt. - Van egy majom komornyikod. Miért is ne?

 Muffin dorombolni kezdett Sadie karjaiban, mintha a pávián megjelenése egyáltalán nem zavarta volna meg.
 - Agh! - Morrantott rám Khufu. Amos vihogott.
 - Egy az egy ellen akar játszani egyet ellened, Carter. Azért, hogy - ah - megtudja, milyen jó is vagy kosarazásban.
 Áthelyeztem testsúlyomat a másik lábamra.
 - Um, persze. Természetesen. Talán holnap. De hogyan tudod megérteni...
 - Carter, attól tartok sok mindenhez hozzá kell még szoknod - Mondta Amos. - De ha ezt túl akarjátok élni és meg akarjátok menteni az apátokat, akkor először pihenésre van szükségetek.
 - Bocsika - Szólt közbe Sadie. - Tényleg azt mondtad, hogy "ha túl akarok élni és és meg akarjátok menteni az apátokat"? Ezt esetleg kifejthetnéd bővebben.
 - Holnap - Mondta Amos. - Reggel megkezdődik az eligazításotok. Khufu, kísérd fel őket a szobájukhoz, ha megkérhetlek.
 - Agh-uhh! - Morogta a majom. Megfordult, és elkezdett feltotyogni a lépcsőn. Sajnálatos módon a Lakers mez nem fedte teljesen színes hátsó fertályát.
 Már épp követni akartuk, amikor Amos megszólalt:
 - Carter, a munkatáskát, ha kérhetném. Az lesz a legjobb, ha bezárom a könyvtárba.
 Hezitáltam. Majdnem elfeledkeztem a hátamon levő táskáról, de ez volt az egyetlen, ami megmaradt az apámból. Még a poggyászunk sem volt meg, mert még mindig a British Múzeumban pihent valahol. Őszintén szólva nagyon meglepődtem, hogy a munkatáskát nem vették el tőlem a rendőrök, de mintha egyikük sem vette volna észre.
 - Majd visszakapod - Ígérte Amos. - Amikor majd megfelelő lesz az idő.
 Elég szépen kérte, de valami a tekintetében azt sugallta, hogy igazából nincs nagyon választásom.
 Átnyújtottam neki a táskát. Amos óvatosan vette el, mintha robbanóanyagokkal lenne tele.
 - Majd reggel találkozunk - Megfordult, és a leláncolt ajtók felé vette az irányt.  láncok arrébb tekeredtek, és az ajtók pont annyira nyíltak ki, hogy Amos be tudjon slisszanni anélkül, hogy mi bármit is lássunk abból, ami a túloldalon van. Aztán a láncok újra bezárultak.
 Rápillantottam Sadie-re, mert nem voltam biztos abban, mit is csináljak. Magunkban álldogállni a Nagyteremben Thoth isten fura szobrával egyetemben nem tűnt valami hatalmas mulatságnak, zért inkább követtük Khufut fölfelé a lépcsőn.
 Sadie és én szomszédos szobákat kaptunk a harmadik emeleten, és be kell vallanom, királyabbak voltak bármilyen másik helynél, ahol valaha laktam.
 Volt egy saját teakonyhám, teljesen teletömve kedvenc ételeimmel: gyömbérsör - [Nem, Sadie. Az nem egy öreg bácsi trutymója! Maradj már csöndben.] - Twix és Skittles. Lehetetlennek tűnt. Honnan tudta Amos, mik a kedvenceim? A TV, a számítógép és a hi-fi is totál high-tech volt. A fürdőszobámban a mindig is használt fogrémmárkámból volt egy tubusnyi, meg a kedvenc dezodoromból, meg mindenből. Az óriás méretű ágyam is király volt, bár a párnám kicsit furán nézett ki. Egy normális, szövetpárna helyett egy elefántcsont fejtámasz volt, amiket már láttam egyiptomi sírokban. Oroslánokkal és (természetesen) töméntelen mennyiségű hierogliáva volt díszítve.
 A szobában volt még továbbá egy íróasztal, ami a New York Harbor-ra nézett, kilátással Manhattenre és a távoli Szabadság-szoborra, de a üveg tolóajtók valahogy be voltak csukva. Ez volt számomra az első indikátora annak, hogy valami nem volt rendben.
 Khufuhoz fordultam, de már eltűnt. A szobám ajtaja csukva volt. Megpróbáltam kinyitni, de be volt zárva.
 Egy elfojtott hang hallatszott a szomszédos szobából:
 - Carter?
 - Sadie - Megpróbáltam kinyitni az ő szobájába nyíló ajtót, de az is be volt zárva.
 - Foglyok vagyunk - Mondta. - El tudod hinni, hogy Amos... mármint, megbízhatunk benne?
 Mindazokután amit ma láttam, semmiben sem bíztam, de kihallottam a félelmet Sadie hangjából. Ez aktivált bennem egy idegen érzést, mintha meg akarnám nyugtatni őt. Az ötlet hatalmas hülyeségnek tűnt. Sadie mindig is annyival bátrabb volt nálam - mindig azt tette, amit akart, soha nem foglalkozott a következményekkel. Én voltam az, aki beijedt mindentől. De abban a pillanatban úgy éreztem, el kell játszonom egy olyan szerepet, amighez rég nem nyúltam hozzá: a bátyust.
 - Minden rendben lesz - Megpróbáltam magabiztosnak hangzani. - Figyelj, ha Amos bántani akart volna minket, akkor mostanra már számtalanszor lett volna alkalma rá. Próbálj meg aludni inkább.
 - Carter?
 - Igen.
 - Az mágia vol, nem? Ami Apuval történt a múzeumban. Amos hajója. Ez a ház. Ez mind mind mágia.
 - Azt hiszem.
 Olyan hangosat sóhajtott, hogy még az ajtó túlfelén is meghallottam.
 - Oké. Akkor legalább nem kezdek szép lassan megőrülni.
 - Ne hagyd, hogy megharapdáljanak az ágyi poloskák - Kiáltottam át neki. Aztán eszembe jutott, hogy azóta nem mondtam ezt neki, hogy együtt laktunk Los Angelesben, amikor még élt Anya.
 - Hiányzik Apu - Mondta Sadie. - Nagyon nagyon ritkán láttam, de... hiányzik.
 A szemeim egy kicsit bekönnyeztek, de vettem egy mély levegőt. Nem akartam hirtelen elgyengülni. Sadie-nek szüksége volt rám. Apának szüksége volt ránk.
 - Meg fogjuk találni - Mondtam neki. - Szép álmokat.
 Még hallgatóztam egy darabig, de mindössze Muffin nyávogását és mászkálását hallottam, ahogy felfedezte új lakhelyét. Legalább ő nem tűnt boldogtalannak.
 Odamentem végül az ágyamhoz, és belemásztam. A takarók kényelmesek és melegek voltak, de a párna egyszerűen túl furcsa volt. Fájt tőle a nyakam, ezért letettem a földre, és nélküle aludtam el.
 Az első nagy hibám.

5. fejezet III. rész

 Láttam, miért hívják így. A cédrusgerendás mennyezet négy emelet magasan függött a fejünk felett, hieroglifákkal díszített faragott kőoszlopok tartották. A falakat hangszerek és ősi egyiptomi fegyverek furcsa gyűjteménye díszítette. Három emeletnyi erkély sorakozott egymás fölött, körkörösen, mindegyikről ajtók nyíltak, melyek a terem közepe felé néztek. A tűzhely olyan hatalmas volt, hogy egy kocsi könnyedén bele tudott volna parkolni, a kandallópárkány fölött egy plazma tévé, kétoldalt pedig bőrfotelek. A földön egy kígyóbőr szőnyeg feküdt, leszámítva, hogy lehetetlenül nagy volt: lehetett vagy 13 méter hosszú, és 6 méter széles - nagyobb bármilyen létező kígyó hosszánál. Az üvegfalakon át láttam, hogy van odakint egy terasz, ami körülöleli a házat. Volt rajta egy medence, egy étkező rész és egy parázsló tűzrakóhely. A Nagyterem túlsó felében pedig állt egy hatalmas dupla ajtó, mindkét ajtószárnyon Hórusz Szemével, vagy fél tucat lakattal leláncolva. Elgondolkodtam rajta, vajon mi lehet mögöttük.
 De az igazi látványosság a Nagyterem közepén álló szobor volt. Vagy 10 méter magas volt, fekete márványból készítve. Tudtam, hogy egy egyiptomi istenséget ábrázol, mert emberi teste volt és állati feje - mint egy gólyáé vagy egy darué, hosszú nyakkal és még hosszabb csőrrel.
 Az isten ősi stílusú szoknyát, vállszalagot és gallért viselt. Egyik kezében egy írópálcát - stílust - tartott, a másikban egy nyitott tekercset, mintha épp akkor írta oda a rajta levő hieroglifákat: egy ankhot - egy egyiptomi hurkos keresztet - és fölé egy téglalap szerű valamit.

 - Ez az! - Kiáltott fel Sadie. - Per Ankh.
 Hitetlenkedve bámultam rá.
 - Oké, hogy a fenébe tudod elolvasni?
 - Nem tudom - Válaszolta. - De egyértelmű, nem? A fölső izé úgy néz ki, mint egy ház alaprajza. 
 - Ezt meg honnan veszed? Az csak egy doboz - Az igazság az, hogy igaza volt. Felismertem a szimbólumot, és tényleg háznak bejárattal akart lenni az egyszerűsített képe, de ez a legtöbb  embernek nem kéne, hogy egyértelmű legyen, főleg nem a Sadie nevezetűeknek. De persze ő teljesen pozitívnak tűnt.
 - Ez egy ház - Kötötte az ebet a karóhoz. - Az alsó kép meg az ankh, az élet jelképe. Per Ankh - az Élet Háza.
 - Nagyon jó, Sadie - Amos lenyűgözöttnek hangzott. - Ez a szobor pedig az egyetlen olyan istent ábrázolja, aki még engedélyezett az Élet Házában - legalábbis általában. Felismered, Carter?
 Ebben a pillanatban beugrott: a madár egy íbisz volt, egy egyiptomi folyami madár.
 - Thoth - Válaszoltam. - A tudás istene. Ő találta fel az írást.
 - Valóban - Mondta Amos.
 - Miért állati a feje? - Kérdezte Sadie. - Mindegyik egyiptomi istennek állati eredetű a feje. Olyan bénán néznek emiatt ki.
 - Általában nem ilyen formában jelennek meg - Mondta Amos. - Legalábbis a való életben nem.
 - A való életben?  - Kérdeztem. - Na ne már. Ez most úgy hangzott, mintha már találkoztál volna velük személyesen.
 Amos arckifejezésében semmi megnyugtatót nem találtam. Olyan képet vágott, mintha valami kellemetlen idézne épp fel.
 - Az istenek sokféle alakban jelenhetnek meg - általában vagy teljesen emberi vagy teljesen állati kinézetben, de időnként olyan hibrid formában, mint amilyen ez is. Ősi hatalmak, erők, értitek, egyfajta hidak az emberiség és a természet közt. Állati fejekkel ábrázolják őket hogy megmutassák hogy egyszerre léteznek két különböző világban. Meg tudtátok ezt érteni?
 - Egy egész kicsit sem - Mondta Sadie.
 - Hmmm - Amos nem hangzott túl meglepettnek. - Igen, sok edzésre van szükségetek. Mindenesetre az előttetek levő isten, Thoth, alapította az Élet Házát, aminek ez a kúria a regionális főhadiszállása. Vagy legalábbis... ez volt. Én vagyok az utolsó tag itt a 21. Nome-ban. Mármint én voltam, amíg ti ketten ide nem értetek. 
 - Várj egy pillanatot - Olyan sok kérdésem volt, hogy nem tudtam eldönteni, melyikkel kezdjem. - Mi az az Élet Háza? Miért Thoth az egyetlen engedélyezett isten, és te miért...
 - Carter, átérzem, hogy mit érzel most - Amos megértően mosolygott. - De ezeket a dolgokat jobb napfényben megbeszélni. Aludnotok kell, és nem akarom, hogy rémálmaitok legyenek.

5. fejezet II. rész

 Sadie pont olyan zöldnek tűnt, mint ahogy én is éreztem magam. Továbbra is Muffint babusgatta, akinek szemei csukva voltak. A macska mintha dorombolt volna. 
 - Az nem lehet - Mondta Sadie. - Csak alig pár percig utaztunk.
 És mégis ott voltunk, felfelé siklottunk az East Riveren, áthaladtunk a Williamsburg Híd alatt. Egy kis kikötő mellett álltunk meg a folyó Brooklyn felőli partján. Előttünk egy ipari udvar terült el, tele fémhulladék kupacokkal és öreg építkezési felszereléssel. A közepén, közvetlenül a víz mellé építve egy hatalmas gyári raktár állt, telefirkálva graffitivel, bedeszkázott ablakokkal.
 - Ez nem egy kúria - Mondta Sadie. Tényleg lenyűgöző megfigyelési képességei vannak.
 - Nézd meg újra - Amos az épület tetejére mutatott.
 - Hogy... Hogyan csináltad... - A hangom teljesen cserben hagyott. Nem voltam biztos benne, először miért nem láttam meg, de mostmár egyértelmű volt: egy ötemeletes kúria terpeszkedett a raktár tetején, mint egy torta második rétege. - Nem építhettél egy kúriát oda fel!
 - Hosszú történet - Mondta Amos. - De egy privát helyre volt szükségünk.
 - És ez a keleti part? - Kérdezte Sadie. - Mondtál valamit erről Londonban - hogy a nagyszüleim a folyó keleti partján laknak.
  Amos elmosolyodott.
 - Úgy van. Nagyon ügyes, Sadie. Az ókori időkben a Nílus jobb partja volt az élőké, ahol a Nap is felkelt. A holtakat a folyótól nyugatra temették. Balszerencsét, sőt veszélyt jelentett, ha ott laktál. Ez a szokás továbbra is erőteljesen él... a népünk körében.
 - Népünk? - Kérdeztem, de Sadie közbevágott saját kérdésével.
 - Tehát nem lakhatsz Manhattanben? - Kérdezte.
Amos homloka ráncba szaladt, miközben átnézett az Empire State Building tetejére.
 - Manhattennek megvannak a maga problémái. A maga Istenei. A legjobb, ha külön vagyunk tőlük.
 - Maga micsodái? - Követelt válaszokat Sadie.
 - Semmi.
 Amos elsétált a kormányos mellett. Levette az ember kalapját és kabátját - és alatta nem volt senki. A kormányos egyszerűen nem volt ott. Amos felvette kalapját, ráhajtotta karjára kabátját, és a raktár oldalába épített fémlépcső felé intett, ami egészen a tetőre épített kúriáig vezetett.
 - Mindenki jöjjön a partra. És üdvözöllek titeket a Huszonegyedik Nome-ban.
 - Milyen Gnóm? - Kérdeztem, miközben követtem felfelé a lépcsőn. - Mint azok a kicsi idegesítő félemberek?
 - Mennyekre, nem - Válaszolta Amos. - Gyűlölöm a gnómokat. Szörnyen bűzlenek.
 - De azt mondtad...
 - Nome. N-O-M-E. Mint kerület, régió. Lehet, hogy úgy ismered, Nomosz. A kifejezés az ősi időkből származik, amikor Egyiptom 42 közigazgatási egységre volt felosztva. Manapság a rendszer kissé különböző. Világméretűvé váltunk. A világot 326 nomoszra osztottuk fel, Egyiptom, természetesen, az Első. New York és környéke a Huszonegyedik.
 Sadie rám pillantott, és egyik mutatóujjával köröket rajzolgatott a halántékára.
 - Nem, Sadie - Mondta Amos hátra sem fordulva. - Nem őrültem meg. De nektek még nagyon sok mindent meg kell tanulnotok.
 Felértünk a lépcső tetejére. Felnézve a kúriára, nehéz volt értelmeznem, amit láttam. A ház vagy 15 méter magas volt, hatalmas homokkő tömbökből épült, hatalmas acél ablakkeretekkel. Hieroglifákat véstek az ablakok alá, és a falakat kivilágították, így egyfajta átmenetnek tűnt egy modern múzeum és egy ókori templom között. De a legfurább az egészben az volt, hogy ha oldalra pillantottam, az egész épület mintha eltűnt volna. Többször is kipróbáltam, hogy biztos legyek benne. Ha a szemem sarkából néztem rá, nem láttam. Kényszerítenem kellett a szemeimet, hogy ráfókuszáljanak újra, és ez hatalmas mentális erőmbe tellett. 
 Amos megállt a bejárat előtt, ami egy hatalmas garázsajtónak is elment volna - egy sötét, nehéz, vaskos fatábla, látható kulcslyuk vagy kilincs nélkül.
 - Csak utánad, Carter.
 - Um, hogyan...
 - Mit gondolsz, hogyan?
 Király, egy újabb rejtély. Már majdnem hangosan kimondtam, hogy mi lenne, ha Amos fejét használnánk faltörő kosnak, és meglátnánk mi történne, aztán újra rápillantottam az ajtóra, és egy furcsa érzés fogott el. Kinyújtottam a karom. Lassan, anélkül, hogy hozzáértem volna, felemeltem a kezem, és az ajtó követte a mozdulatom - addig emelkedett felfelé, míg eltűnt a plafonban.
 Sadie teljesen letaglózottnak tűnt.
 - Hogyan...?
 - Nem tudom - Vallottam be, kicsit feszélyezetten. - Mozgásérzékelő, talán?
 - Érdekes - Amos kissé felkavartnak tűnt. - Nem úgy csináltad, ahogy én tettem volna, de nagyon jó. Kiemelkedően ügyes.
 - Köszi, gondolom.
 Sadie megpróbált elsőként bejutni, de amint rálépett a küszöbre, Muffin panaszosan felnyávogott és kiugrott Sadie karjából.
Sadie hátrabotladozott.
 - Ez meg mi volt, macsek? 
 - Oh, természetesen - Mondta Amos. - Elnézésedet kérem - Kezét a macska fejére helyezte, és nagyon formálisan azt mondta:
 - Beléphetsz.
 - A macskáknak spéci belépési engedély kell? - Kérdeztem.
 - Különlegesek a körülmények - Mondta Amos, ami nem volt valami komoly magyarázat, de minden további utasítás nélkül besétált. Követtük, és most Muffinnak sem volt semmi baja.
 - Uram Istenem... - Sadie-nek leesett az álla. Felpillantott a mennyezetre, és azt hittem, ki fog esni a rágó tátott szájából.
 - Úgy bizony - Mondta Amos. - Ez a  Nagyterem.

5. fejezet I. rész

C A R T E R 

5. Megismerkedünk a Majommal

 Itt Carter újra. Bocsi. Abba kellett hagynunk a felvevést egy kis időre, mert üldözött minket egy... hát, majd később elérünk oda is. 

 Sadie épp azt mesélte, hogyan indultunk el Londonból, igaz?

 Tehát, követtük Amost a rakpartnál ringó, furcsa hajóhoz. Apu táskáját a karomban dédelgettem. Továbbra sem tudtam elhinni, hogy eltávozott. Bűnösnek éreztem magam amiatt, hogy nélküle megyek el Londonból, de egy dolgot elhittem, amit Amos mondott: Apun jelen pillanatban nem áll módunkban segíteni. Nem bíztam Amosben, de annyira rájöttem, hogy ha meg akarom tudni, mi is történt Apával, vele kell tartanom. Ő volt az egyetlen, aki úgy tűnt, hogy még tud is valamit. 

 Amos fellépett a nádhajóra. Sadie azonnal követte, de én hezitáltam egy kicsit. Láttam már ehhez hasonló hajókat a Níluson, de sohasem tűntek túl stabilnak. 

 Gyakorlatilag növényi rostokból volt összeszőve az egész - mint egy óriási, lebegő szőnyeg. Úgy gondoltam, a fáklyák az orrban nem éppen biztonságosak, mert ha nem süllyedünk el, akkor megégünk. A tatban, a kormányrúdnál egy kis ember állt, Amos viharkabátjában és kalapjában. A kalapot az arcába húzta, ezért nem tudtam kivenni vonásait. A kezei és a lábai eltűntek a kabát redőiben. 
 - Hogyan mozog ez az izé? - Kérdeztem Amost. - Nincs vitorlája.
 - Bízz bennem - Amos felém nyújtotta kezét.
  Az hideg volt, de amikor felléptem a fedélzetre, hirtelen melegben éreztem magam, mintha a fáklyafény egy védelmező buborékot vont volna fölénk. Sadie karjában Muffin szipogott és morgott. 
 - Foglaljatok helyet odabent - Ajánlotta Amos. - Az út lehet, hogy egy kicsit rázós lesz. 
 - Állni fogok inkább, kösz - Sadie a kis ember felé biccentett hátra. - Ki a vezetőd?
 Amos úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.
 - Mindenki kapaszkodjon!
 Biccentett a kormányosnak, és a hajó meglódult előre.
 Az érzés nehezen leírható volt. Ismered azt az érzést, amikor egy hullámvasúton ülsz, és a gyomrod bizsereg, amikor az szabadesésbe kezd? Ahhoz hasonlított, azt leszámítva, hogy nem estünk lefelé, az érzés mégsem múlt el. A hajó meghökkentő sebességgel száguldott. A város fényei összemosódtak, aztán egy sűrű köd kebelezett be bennünket. Furcsa hangok visszhangzottak a sötétben: csúszkálás és sziszegés, távoli sikolyok, hangok, amik számomra érthetetlen nyelveken suttogtak. 
 A bizsergés helyét émelygés váltotta fel. A hangok egyre hangosabbak lettek, míg végül én is majdnem sikítani kezdtem. Aztán a hajó hirtelen lassulni kezdett. 
 A hangok elhaltak, a köd felszállt. A városi fények visszatértek, vakítóbban, mint előtte. Fölöttünk egy híd szelte keresztül a folyót, sokkal magasabb, mint bármelyik londoni. A gyomrom felkavarodott. A bal oldalamon egy ismerős látkép tárult a szemem elé - a Chrysler Building, az Empire State Building.
 - Lehetetlen - Mondtam. - Ez New York.

4. fejezet

S A D I E

4. Elrabolva egy Nem-annyira-idegen által

 Tökre bírom a családi összejöveteleket. Nagyon kellemes a volt az akkori is, a karácsonyi girlandok felaggatva a kályhára és egy szép kanna tea... és egy detektív a Scotland Yard-ról, aki készen áll arra, hogy letartóztasson. Carter a pamlagra rogyva szorongatta Apa munkatáskáját. Egy pillanatra elgondolkodtam, miért is engedték meg a rendőrök neki, hogy magánál tartsa. Bizonyítéknak vagy valami hasonlónak kellett volna lennie, ám úgy tűnt a felügyelő észre sem vette. 
 Carter rosszul festett - úgy értem, még rosszabbul, mint általában. De most őszintén, a srác soha sem járt normális suliba, és úgy öltözködött, mint egy ifjú professzor, khaki nadrágjával, fenék alá lógó pólójával és papucscipőjével. Nem rosszképű, gondolom. Megfelelően magas és a haja sem reménytelen. A szemei olyanok, mint Apáéi, és a barátnőim, Liz és Emma egy fénykép alapján azt mondák róla, hogy jóképű, de ezt elég keserű lenyelnem, mert (a) ő a bátyám, és (b) a barátnőim kissé őrültek. Amikor azonban a ruhákra került a szó... Hát, akkor Carter már rögtön veszít a vonzerejéből.

 [Ó, ne nézz már így rám, Carter. Tudod, hogy igazam van.]

 Mindenesetre nem szabadott volna olyan keménynek lennem vele. Apa eltűnése őt még jobban megviselte, mint engem.
 Nagyi és Papi két oldalról fogták közre Cartert. Mindketten nagyon idegesnek tűntek ültükben. A kanna tea és egy tányér keksz ki volt készítve az asztalra, de senki sem nyúlt hozzájuk. 
 Williams Főfelügyelő beparancsolt engem az egyetlen szabad székbe. Aztán elkezdett a kályha előtt fontoskodva mászkálni. Két másik rendőr állt a bejárati ajtó mellett - a nő korábbról és egy nagydarab pasas, aki a kekszeket méregette az asztalon. 
 - Mr. és Mrs. Faust - szólalt meg végül Williams Felügyelő. - Azt hiszem, a gyerekek nem hajlandóak megfelelően együttműködni. 
 Nagyi a ruhája szélét piszkálta. Nehéz elképzelni róla, hogy bármi köze van Anyához. Nagyi fakó és törékeny, mint egy ténylegesen öreg ember, míg Anya minden fotón olyan boldognak és élettelinek tűnik.
 - Ők csak gyerekek - sikerült kinyögnie végre. - Egészen biztosan nem vádolhatják be őket.
 - Bah - mondta Papi. - Badarság! Ez nem lehet igaz, felügyelő. Ők nem felelősek semmiért!
 Papi egy néhai rögbijátékos. Nagy, húsos karjai vannak, a pocakja iszonyatosan nagy a pólójához képest, és szemei mélyen ülnek az arcában, mintha valaki egyszer bemosott volna egy nagyot neki (hát, az igazat megvallva Apa évekkel ezelőtt tényleg bemosott neki egy nagyot, de az egy másik történet). Papi meglehetősen félelmetes kinézetű. Általában az emberek elhúzódtak az útjából, de Willams Felügyelő nem zavartatta magát. 
 - Mr. Faust - mondta a felügyelő. - Mégis mit gondol, mi lesz a reggeli lapok főcíme? 'Megtámadták a British Múzeumot. Tönkretették a Rosette-i Követ.' A maga veje...
 - Volt vejem - javította ki Papi.
 - ... valószínűleg elporladt a robbanásban, vagy elmenekült, és abban az esetben...
 - Nem menekült el! - Kiáltottam.
 - Tudnunk kell, hol tartózkodik - folytatta nyugodtan Williams felügyelő. - És az egyedüli szemtanúk, a maga unokái, nem hajlandóak elmondani az igazságot nekem.
 - De mi elmondtuk Önnek az igazságot - mondta Carter. - Apu nem halt meg. Keresztülsüllyedt a padlón. 
 Williams Felügyelő Papira pillantott, mintha azt akarná tudatni vele: Látja? Aztán Carterhez fordult.
 - Ifjú, az apád egy súlyos bűntettet követett el. Aztán itt hagyott benneteket, hogy ti bánjátok a következményeket...
 - Ez nem igaz! - Csattantam fel, hangom remegett a dühtől. Nem tudtam elhinni, hogy Apa szántszándékkal a rendőrség könyörületére hagyott minket, természetesen. De az a gondolat, hogy Apa elhagyott engem... hát, ahogy már említettem, érzékenyen ponton érint engem.
 - Drágám, kérlek - szólt rám Nagyi. - A felügyelő csak a munkáját végzi.
 - Rosszul teszi! - Mondtam erre.
 - Igyunk mindannyian egy csésze teát - ajánlotta Nagyi.
 - Nem! - Kiáltottuk egyszerre Carterrel, amitől egy kissé megsajnáltam Nagyit, ahogy ő gyakorlatilag elsüllyedt a pamlagon.
 - Vádat emelhetünk ellenetek - figyelmeztetett bennünket a felügyelő, felém fordulva. - Megtehetjük, és meg is fogjuk tenni...
 Azzal a felügyelő lefagyott. Pislogott néhányat, mintha elfelejtette volna, mit is csinált éppen. Papi homlokát ráncolta.
 - Öhm, felügyelő?
 - Igen... - Mormolta Williams Főfelügyelő. Benyúlt a zsebébe és kivett egy kicsi, kék könyvecskét - egy amerikai útlevelet. Odadobta Carter ölébe.
 - Deportálunk téged - jelentette ki a felügyelő. - 24 óra áll rendelkezésedre, hogy elhagyd az országot. Ha ezután még szükség lenne további kihallgatásodra, azt az FBI-on keresztül fogjuk intézni.
 Carter eltátotta a száját. Rám nézett, és ebből tudtam, hogy nem csak képzelődöm, hogy ilyen furcsa ez a helyzet. A felügyelő egy pillanat alatt megváltoztatta a véleményét. 
 Az előbb még le akart minket tartóztatni, ebben biztos voltam. Aztán egyszer csak, a semmiből, deportálja Cartert? Még a másik két rendőr is zavarodottnak tűnt.
 - Uram? - Kérdezte a rendőrnő. - Biztos, hogy...
 - Csendet, Linley. Ti ketten leléphettek. 
 A zsaruk hezitáltak, míg Willams nem tett egy elbocsátó mozdulatot a kezével. Aztán elmentek, és becsukták az ajtót maguk mögött.
 - Várjunk csak - mondta Carter. - Az apám eltűnt, és maga azt akarja, hogy hagyjam el az országot?
 - Az apád vagy meghalt, vagy egy szökevény jelenleg, fiam - mondta a felügyelő. - A deportálás még a legenyhébb lehetőség. Már meg is szervezve.
 - Kivel? - Tudakolta Papi. - Ki engedélyezte ezt?
 - A... - A felügyelő arcára újra kiült az a vicces, üres kifejezés. - A megfelelő hatóságokkal. Higgyenek nekem, jobb eshetőség, mint a börtön. 
 Carter túlságosan lehangoltnak tűnt ahhoz, hogy megszólaljon, de mielőtt még megsajnálhattam volna, Williams Felügyelő hozzám fordult.
 - Önnek is mennie kell, Miss.
 Ezzel az erővel akár egy kalapáccsal is megüthetett volna.
 - Deportálnak engem? - Kérdeztem. - De hát én itt élek!
 - Ön egy amerikai állampolgár, hölgyem. Jelen körülmények közt az a legjobb opció, hogy hazatér.
 Csak bámultam rá. Nem tudtam más hazát elképzelni magamnak, mint ezt a házat. A barátnőim az iskolában, a szobám, minden és mindenki, akit ismerek, itt volt.
 - Hová kéne mennem?
 - Felügyelő - szólalt meg remegő hangon Nagyi. - Ez nem igazságos. Nem hiszem el, hogy...
 - Adok időt Önöknek az elbúcsúzásra - szakította félbe a felügyelő. Aztán összeráncolta a homlokát, mintha nem értené saját cselekedeteit. - Nekem... nekem indulnom kell.
 Ennek semmi értelme sem volt, és mintha a felügyelő is észrevette volna ezt, de azért a bejárati ajtóhoz sétált. Amikor kinyitotta, majdnem kiugrottam a székemből, mert a feketébe öltözött ember, Amos, épp ott állt. Valahol útközben elhagyta a viharkabátját és a kalapját, de továbbra is ugyanazt a hajszálcsíkos öltönyt és körkörös lencséjű szemüveget viselte. Fonott hajában aranyozott gyöngyök csillogtak. 
 Azt gondoltam, a felügyelő mondani fog majd valamit, vagy kifejezi esetleg meglepetését, de pillantásra sem méltatta Amost. Elsétált mellette, ki az éjszakába.
 Amos bejött, és becsukta maga mögött az ajtót. Nagyi és Papi felálltak. 
 - Te - morogta Papi. - Tudhattam volna. Ha fiatalabb lennék, péppé vernélek.
 - Üdvözletem, Mr. és Mrs. Faust - mondta Amos. Aztán Carterre és rám nézett, mintha megoldandó problémák lennénk. - Itt az ideje, hogy elbeszélgessünk.
 Amos azonnal otthonosan érezte magát: lehuppant a pamlagra, és töltött magának egy csésze teát. Elnyammogott egy kekszet, ami meglehetősen veszélyes, mert Nagyi kekszei borzalmasak.
 Azt hittem, Papi feje fel fog robbanni. A feje paprikavörösre váltott. Amos háta mögé sétált, és felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni, de Amos továbbra is nyugodtan nyammogott a kekszen.
 - Kérlek benneteket, üljetek le. 
 És mindannyian leültünk. Ez volt a legfurcsább az egészben - mintha a parancsára vártunk volna mindannyian. Még Papi is leejtette a kezét, megkerülte a pamlagot, és undorodó arckifejezéssel lehuppant Amos mellé. 
 Amos beleszürcsölt a teájába, és nemtetszéssel vizslatott. Ez nem fair, gondoltam. Nem néztem ki olyan rosszul a körülményeket tekintetbe véve. Aztán Carterre pillantott, és felmordult.
 - Szörnyű időzítés - motyogta. - De nincs más lehetőség. Velem kell jönniük.
 - Megbocsátana? - Mondtam. - Nem megyek én sehová egy furcsa idegennel, akinek kekszes az arca!
 Ténylegesen volt néhány kekszmorzsa az arcán, de nem nagyon érdekelte, mert nem söpörte le őket.
 - Én nem vagyok idegen, Sadie - mondta. - Nem emlékszel rám?
 Hátborzongató volt hallani, hogy ilyen családias hangnemet üt meg velem szemben. Úgy éreztem, ismernem kéne őt. Carterre pillantottam, de ő is épp olyan értetlennek tűnt, mint amilyen én voltam.
 - Nem, Amos - mondta remegve Nagyi. - Nem viheted magaddal Sadie-t. Volt egy megállapodásunk. 
 - Julius megszegte azt a megállapodást ma este - mondta Amos. - Tudjátok, hogy nem gondozhatjátok tovább Sadie-t - azután, ami ma történt, semmiképp. Az az egyetlen megmaradt esélyük, hogy velem jönnek.
 - Miért mennénk mi veled bárhová is? - Kérdezte Carter. - Majdnem harcba keverdtél Apuval!
 Amos a munkatáskára pillantott Carter ölében.
 - Látom megtartottad apád táskáját. Az jó. Szükséged lesz rá. Ami pedig a harcokat illeti, Julius és én elég sokat műveltük őket. Ha nem vetted volna észre, Carter, meg akartam akadályozni, hogy valami meggondolatlanságot cselekedjen. Ha rám hallgatott volna, ez az egész szituáció elkerülhető lett volna.
 Nem értettem mit akart ezzel, de Papi látszólag megértette.
 - Te és a babonáid! - Mondta. - Megmondtam neked, hogy nem kérünk belőlük.
 Amos a hátsó teraszunkra mutatott. Az üvegajtókon keresztül látni lehetett a fények játékát a Temze vízfelszínén. Meglehetősen szép látvány volt éjszakánként, amikor nem lehetett látni a sötétben, milyen lerobbant is a házak némelyike. 
 - Babonák, mi? - Kérdezte Amos. - És mégis egy olyan házban laktok, ami a folyó keleti oldalán van.
 Papi még jobban elvörösödött.
 - Az Ruby ötlete volt. Azt gondolta, ez majd meg fog minket védeni. De sok dologban tévedett, nem? Megbízott Juliusban és benned, példának okáért!
 Amos teljesen nyugodtnak tűnt. Érdekes illata volt - mint a régi időknek, kopál és borostyán, mint a tömjént árusító boltoknak a Covent Gardenben. Befejezte a teáját, és egyenesen Nagyi szemébe nézett.
 - Mrs. Faust, maga tudja, mi kezdődik épp el. A rendőrség miatt kell a legkevésbé aggódniuk. 
 Nagyi nyelt egy nagyot.
 - Te... Te tényleg megváltoztattad a felügyelő döntését. Te tetted vele, hogy deportálni akarja Sadie-t.
 - Vagy ez, vagy letartóztatja a gyerekeket - mondta Amos.
 - Várj egy pillanatot - mondtam. - Te megváltoztattad Williams Felügyelő döntését? Hogyan? 
 Amos megvonta a vállát.
 - Nem permanens. Sőt, sietnünk kéne, hogy egy órán belül New Yorkba érjünk, mielőtt még elkezd azon gondolkozni, miért is engedett titeket szabadon. 
 Carter hitetlenkedve felnevetett.
 - Nem juthatsz el egy óra alatt Londonból New Yorkba. Még a leggyorsabb repülő sem...
 - Nem - értett egyet vele Amos. - Nem bizony. Nem repülővel megyünk.
 Visszafordult Nagyihoz, mintha mindent lerendezett volna épp.
 - Mrs. Faust, Carternek és Sadie-nek csak egy biztonságos lehetősége van. Maga tudja ezt. Eljönnek velem a brooklyni kastélyba. Ott meg tudom védeni őket.
 - Van egy kastélyod - mondta Carter. - Brooklynban.
 Amos egy vidám mosolyt villantott rá. 
 - A családi kastély, bizony. Ott biztonságban lesztek.
 - De az apánk...
 - Rajta egyelőre nem tudunk segíteni - mondta szomorkásan Amos. - Sajnálom, Carter. Később majd elmagyarázom, de Julius azt szeretné, ha biztonságban lennétek. Ahhoz pedig gyorsan kell mozognunk. Azt hiszem, én vagyok már csak nektek. 
 Ez egy kicsit nyers volt tőle, gondoltam. Carter Nagyira és papira nézett. Aztán rosszkedvűen bólintott. Tudta, hogy nem akarják őt ott látni. Az apánkra emlékeztette őket mindig. És igen, ez egy igazán hülye indok volt arra, hogy miért nem fogadták be az unokájukat, de ez van.
 - Hát, Carter azt csinálhat, amit akar - szólaltam meg. - De én itt lakom. És nem megyek sehová egy idegennel, igaz?
 Nagyira néztem megerősítésért, de ő a csipketerítőt nézegette inkább az asztalon, mintha hirtelen valami nagyon érdekeset talált volna rajta. 
 - Papi, biztos...
 De ő sem mert a szemembe nézni. Amoshoz fordult inkább. 
 - Ki tudod juttatni őket az országból?
 - Várj! - Ellenkeztem.
 Amos felállt, és lesöpörte magáról a morzsákat. A terasz üvegajtajához lépett, és kinézett a folyóra.
 - A rendőrök hamarosan visszatérnek. Azt mondjatok nekik, amihez csak kedvetek van. Nem fognak a nyomunkra akadni.
 - El fogsz rabolni minket? - Kérdeztem megütközve. Carterre néztem. - Te elhiszed ezt?
 Carter a vállára vette a munkatáskát. Úgy állt, mintha bármelyik pillanatban képes lenne elindulni. Valószínűleg csak ki akart már menni Nagyi és Papi házából. 
 - Hogy tervezel eljutni New Yorkba egy óra alatt? - Kérdezte Amost. - Azt mondta, nem repülővel.
 - Nem bizony - értett egyet vele Amos. Az üvegre fektette ujjait, és rajzolnt velük valamit - egy újabb vacak hieroglifát. 

 - Egy hajó - mondtam - aztán észrevettem, hogy fennhangon lefordítottam, amire elviekben nem vagyok képes. Amos a szemüveglencséi fölött átnézve vizslatott engem.
 - Hogyan...
 - Úgy értem az az utolsó kis jel hasonlít egy hajóra - fecsegtem ki. - De ez nem lehet az, amire ki akarsz lyukadni. Ez nevetséges.
 - Nézd! - Kiáltotta Carter. Odanyomakodtam mellé a teraszajtóhoz. Lent a rakpartnál egy hajó volt kikötve. De nem egy normális hajó, amire gondolnátok. Egy egyiptomi nádhajó volt, két égő fáklyával az orrban, és egy nagy kormánylapáttal a hajófarban. Egy alak állt fekete viharkabátban és kalapban - valószínűleg Amos - a kormányrúdnál. Most az egyszer beismerem, hogy szóhoz sem jutottam.
 - Azon fogunk utazni - mondta Carter. - Brooklynba.
 - Jobb lenne, ha máris indulnánk - mondta Amos.
 Visszafordultam a nagymamámhoz.
 - Nagyi, kérlek!
  Letörölt egy könnycseppet az arcáról.
 - A te érdekedben történik, drágám. Magaddal vihetnéd Muffint.
 - Á, igen - mondta Amos. - Nem feledkezhetünk el a macskáról.
 A lépcső felé fordult. Erre a végszóra Muffin levágtatott az emeletről és egy leopárd foltos villanásként a karomba ugrott. Ezelőtt még soha sem csinált ilyet.
 - Ki vagy te? - Kérdeztem Amost. Egyértelmű volt, hogy lassacskán kifogyok a lehetőségekből, de válaszokat azért akartam. - Nem mehetünk csak úgy el egy idegennel.
 - Nem vagyok idegen - Amos rám mosolygott. - Én családtag vagyok.
 És hirtelen visszaemlékeztem az arcára, miközben lemosolyog rám, és azt mondja:
 "Boldog születésnapot, Sadie." - Egy olyan távoli emlék, hogy már szinte elfelejtettem.
 - Amos nagybácsi? - Kérdeztem dadogva.
 - Úgy bizony, Sadie - mondta. - Julius öccse vagyok. Most gyertek. Hosszú út áll még előttünk.

3. fejezet IV. rész

 Kibámultam a sötét utcára. Hirtelen a hidegrázás minden eddiginél rosszabbra fordult. Arra a halott fára koncentráltam, ahol korábban Apával találkoztam. Ott állt alatta most, az utcai lámpa halványsárga fénykörében, felnézve rám az a bizonyos kövérkés pasas viharkabátban és körlencséjű szemüvegben meg kalapban - az, akit Apa Amosnak hívott. 
  Azt hiszem meg kellett volna ijednem kissé attól, hogy egy különös férfi figyel engem az éjszaka sötétjéből. De az arckifejezése teli volt aggodalommal. És valahonnan ismerősnek tűnt. Kezdtem beleőrülni abba, hogy nem jut eszembe, honnan is. 
 Mögöttem a felügyelő megköszörülte a torkát. 
 - Sadie, senki sem vádol téged a múzeumbéli támadás miatt. Megértjük, ha akaratod ellenére rángattak bele ebbe az egészbe.
 Elfordultam az ablaktól.
 - Akaratom ellenére? Én zártam be a kurátort az irodájába.
 A felügyelő szemöldökei újfent elkezdtek ráncba szaladni.
 - Akárhogy is történt, biztosan nem voltál teljesen tisztában azzal, mit tervez tenni apád. Valószínűleg a bátyád azonban benne volt.
 Felhorkantottam.
 - Carter? Ugyan kérem.
 - Tehát eltökélted, hogy őt is véded. Egy megfelelő testvérnek tartod, igaz?
 Nem tudtam elhinni. Pofán akartam csapni a férfit.
 - Mit is kéne, hogy ez jelentsen? Azért, mert nem hasonlít rám?
 A felügyelő pislogott.
 - Én csak úgy értettem...
 - Tudom, mit akartál ezzel. Természetes, hogy ő a bátyám!
 Williams Felügyelő békítőleg felemelte kezeit, de én tovább dühöngtem. Akármennyire is idegesített Carter, gyűlöltem, amikor az emberek úgy gondolták, nincs köztünk rokoni kapcsolat, vagy furcsán néztek apámra, amikor azt mondta hármunkra, egy család vagyunk - mintha valami rosszat tettünk volna. Az a hülye Dr. Martin a múzeumban. Williams Felügyelő. Minden alkalommal ez történt, amikor Apa, Carter és én együtt voltunk. Minden egyes hülye alkalommal.
 - Sajnálom, Sadie - mondta a felügyelő. - Csak biztosra akarok menni abban, hogy szétválasztjuk a bűnöset az ártatlantól. Sokkal egyszerűbb lenne mindenkinek, ha együttműködnél. Bármiféle információ. Bármi, amit az apád mondott. Emberek, akikkel beszélt, vagy akiket emlegetett.
 - Amos - fakadtam ki. - Találkozott egy Amos nevű pasassal. 
 Williams Felügyelő sóhajtott.
 - Sadie, az lehetetlen. Ebben teljesen biztosak vagyunk. Beszéltünk Amossal nem kevesebb, mint egy órája, és ő New Yorkban vette fel a telefont. 
 - Ő nincs is New Yorkban! - Kötöttem az ebet a karóhoz. - Ő itt van pontosan...
 Kinéztem az ablakon és Amos már el is tűnt. Annyira tipikus.
 - Az lehetetlen - mondtam.
 - Pontosan - mondta a felügyelő. 
 - De ő itt volt! - Kiáltottam fel. - Ki ő? Apa egyik kollégája? Honnan tudtátok hogy lehet felhívni?
 - Most komolyan, Sadie. Abbahagyhatnád már ezt a színészkedést.
 - Színészkedés?
 A felügyelő vizslatott egy darabig, mintha döntésre akarna jutni valamiben. Aztán megszólalt:
 - Már megtudtuk az igazságot Cartertől. Nem akartalak nagyon lelombozni, de ő már tényleg mindent elmondott nekünk. Megértette, hogy nincs értelme tovább védeni apátokat. Most már akár te is segíthetnél nekünk, és akkor ellened nem emelnénk vádakat. 
 - Nem szabadna hazudnia egy gyereknek! - Üvöltöttem, abban reménykedve, hogy a hangom lehallatszik a földszintre. - Carter soha nem szólna egy rossz szót se Apa ellen, és én sem fogok!
 A felügyelőben még annyi tisztesség sem volt, hogy nem is tűnt feszélyezettnek. A férfi összekulcsolta karjait.
 - Sajnálom, hogy így érzel, Sadie. Azt hiszem, itt az ideje hogy lemenjünk, és megbeszéljük a következményeket a nagyszüleitekkel.

3. fejezet III. rész

 Valami mocorgott az agyam hátuljában. Az a viharkabátos férfi, aki Apával veszekedett az utcán - ő mondott valamit a Per Ankh-ról. 
 Az ankh-ot úgy értette, mint az élet szimbólumát, és ha igen, mi is volt az a per? Valószínűleg nem az osztásjelre gondolt. Olyan érzésem támadt, hogyha láthatnám a Per Ankh szavakat hieroglifákkal leírva, tudnám, mit jelentenek. 
 Letettem a képet Anyáról. Előhalásztam egy ceruzát, és megfordítottam az egyik régi házi feladatom papírját. Azon merengtem, vajon mi történne, ha megpróbálnám lerajzolni a Per Ankh szavakat. Vajon csak úgy eszembe ötlene a helyes minta?
 Amint hozzáérintettem a ceruzám hegyét a papírhoz, kinyílt az ajtóm.
 - Miss Kane? - megfordultam és letettem a ceruzát. A rendőrfelügyelő homlokát ráncolva állt az ajtómban.
 - Maga meg mit csinál?
 - Matekot - válaszoltam.
  A mennyezet a szobámban viszonylag alacsony, ezért a rendőrnek össze kellett görnyednie ahhoz, hogy be tudjon jönni. Egy bolyhosodó, szürkés öltöny volt rajta, ami tökéletesen illett szürke, ritkuló hajához és hamuképéhez.
 - Nos akkor, Sadie. Én Williams főfelügyelő vagyok. Beszélgessünk egyet, rendben? Ülj le.
 Nem ültem le, és ő sem tette, ami biztos idegesítette. Nehéz a helyzet magaslatán lenni, ha úgy össze kell görnyednek, hogy Quasimodónak tűnsz. 
 - Mondj el nekem mindent, kérlek - mondta. - attól fogva, hogy az apád idejött téged összeszedni.
 - Már mindent elmondtam a rendőröknek a múzeumban.
 - Még egyszer, ha nem bánja.
 Tehát elmondtam neki mindent. Miért is ne? A bal szemöldöke egyre feljebb és feljebb szökött, miközben azokról a világító betűkről meg a kígyós botról beszéltem.
 - Hát, Sadie - mondta Williams felügyelő. - Jó erős képzelőerőd van.
 - Én nem hazudok, felügyelő. És azt hiszem, a szemöldöke épp meg akar szökni.
 Megpróbált ránézni a szemöldökére, aztán megrázta inkább a fejét. 
 - Nos, Sadie, biztos vagyok benne, hogy ez nagyon nehéz neked. Megértem, hogy védeni akarod az apád hírnevét. De ő már elment...
 - Úgy érti, egy szarkofágban belesüllyedt a padlóba - kötöttem az ebet a karóhoz. - Nem halt meg.
Williams felügyelő széttárta kezeit. 
 - Sadie, nagyon sajnálom. De muszáj rájönnünk, hogy miért tette az apád ezt a...
 - Ezt a mit?
 A felügyelő kínjában megköszörülte a torkát. 
 - Az apád elpusztított felbecsülhetetlen értékű leleteket, és úgy tűnik, megölte magát a folyamat során. Kifejezetten szeretnénk tudni, hogy miért.
 Rábámultam.
 - Azt mondja, az apám egy terrorista? Megőrült?
 - Felhívtunk néhányat az apád ismerősei körül. Megértem, hogy a hozzáállása rossz irányba változott az anyátok halála óta. Visszahúzódó lett, és minden idejét a kutatásainak szentelte, és egyre több és több időt töltött Egyiptomban...
 - Ő egy nyavalyás egyiptológus! Keresnetek kéne őt, nem pedig értelmetlen kérdésekkel bombázni engem!
 - Sadie - mondta, és kihallottam a hangjából, hogy éppen erősen koncentrál arra, hogy ne pofozzon fel. Érdekes, ezt sokszor megkapom a felnőttektől. - Vannak Egyiptomban olyan szélsőséges csoportok, akik külföldre vitt egyiptomi leleteket tesznek tönkre. Ezek az emberek megkörnyékezhették apádat. Talán az ő állapotában egyszerű célpontjukká vált. Ha említett bármiféle neveket...
 Elhúztam mellette az ablakhoz. Annyira mérges voltam, hogy alig tudtam gondolkozni. Nem hittem el, hogy Apa meghalt. Nem, nem, nem és nem. És hogy terrorista lenne? Kérlek. Miért ilyen hülyék a felnőttek? Mindig azt akarják, hogy mondd el az igazat, amikor pedig megteszed, nem hisznek neked. Mi értelme van ennek?